Próza :: Vers :: Dráma :: Tévé :: Reklám :: Dr. Kovács :: Téridõkapu :: Kritika :: Képek :: Linkek
Stand up comedy - az Emberek a Holdon és más mûsorok számára írt szövegek: Barta Bandika mint cirkóka 1. rész: A Krisztinka téri Szmaccsban

Kedves cillingerek, tulajdonképpen azért toltam be ide cirkóka létémre a kicsi pofim, pedig hát én tanárci vagyok, meg író-míró vagyok, nem pedig valami fellépos ízéke, hogy ezt a kényességet, fényességet, ami a tiszta lelkem mélyén olyan aranyos fénnyel lakik, azt elmondjam nektek. Mert hát olyan kis finnyás tudok lenne, orrocskámat néha úgy tudom fel-felhúzogatni, s valahogy ezek a fontorcicióm, azt hiszem, mégiscsak közérdekuek.
Mert hát, cilikéim, néha komolyan kétségbe vagyok esve, hogy hova jut velünk ez a kedves Magyarorci, pedig néha egész olyan pifipofis mindenki itt, olyan ari vagy édibédi vagy mittudomén, na, mindegy, de aztán meg máskor olyan öriharit érzek itt, a pici szívem mélyén, hogy hát az több, mint borzalínó. Ilyenkor rögtön eszembe jut, hogy micsoda kosz tárul az ember szeme elé, s micsoda buz áramlik az ember orrába belé, amikor belép ebbe az ezeregyszázhét éves osi induripinduri hazába Hegyeshalcsinál. Mer az út már nem feltétlenül ráz jobban, cicukáim: mennyi macskanyelvet - hogy mást ne mondjak - lehetett volna azon venni, amennyibe ez végül is nekünk került. A kosz meg a buz viszont - ténylegesen cicavécét megszégyeníto módon - megmaradt.
Mikor a kicsi, édesen kanyargó Tigriske uccában laktam például, akkor néha a Krisztinka téri - jó, hát tudom, hogy nem lehet kimondani, hogy melyik, de talán annyit mégis lehet mondani, hogy a macccskára nagyon hasonlító nevu -, szóval a Krisztinka téri közértben nyavíkoltam el a kajai cirmoszsebpénzemet. Mongyuk a zölcséges részleget, azt mindig messzire elkerültem, aranypofikáim, mer ott egyes almák, káposzták, répák rendszeresen úgy rothadtkáltak, hogy aszittem, elhányikálom magam.
Lehet, hogy nem látszik rajtam, de azér én elég kis finnyás vagyok, már olyan kis kényes, úgyhogy, gondolhatjátok, cillingerek, hogy azér, ha tehettem, elkerültem a boltot. Egyszer mégis becsalinkáztam valamiér, és vettem ezt-azt meg: szörpöt. Odatipegek a kasszához, a kasszás kislány - jó, hát már volt ez a kislány olyan 45 évben, meg dupla annyi kilóban -, szóval a lányka beüti a cuccaimat, aztán elnéz a másik irányba, és önfeledten sendergetni kezdi még csak serkeno bajuszkáját. De asse mongya, cicikém vagy sicc vagy semmi. Ráadásul úgy láttam, hogy a szörpit kétszer ütötte be. Pedig csak egy szörpit vettem. Így álltunk vagy két percet, o senderget, akkor, gondoltam, én is megvakarom itt, már a pénzt is kiszámoltam, a kislány abbahagyja a sendregetést, rámsandít, ja, aszongya, nem mondtam?, ezerötszázmittudoménmennyi. Adnám oda, de a szörpit csak nem hagyom annyikába, gondoltam, dehát nem szoktam én hobörögni, szépen, cérnavékony hangon odanyávogtam neki, hogy "Tessék mondani, a szörpit nem kétszer teccett beütni véletlenül?" Hát nézzük, aszmongya a cirkóka, összeadja szépen, zsebszámológéppel, hát mit ad az istenke: de.
Na, ekkor jött a cicavízió második felvonása. Mert én azt vártam - dehát persze hülye vagyok, hát Magyarorci, Budapipi, Krisztinka tér, hát itt vagyok, nem valami tejjel-vajjal folyó americicában, messzeringó gyermekkorom pici világában -, szóval azt vártam, hogy most visszaadja a pénzt, erre odavakkint, hogy "Adjon már még negyven forintot, és hozzon még egy szörpöt".|
Á, gondoltam magamban, ez egész biztos nem ezt mondja, ciconkám, én csak félreértikéltem, valami egész más lehetett, egész biztos, úgyhogy vissza is kérdeztem, hogy "Tessék?" - "Vegyen már még egy szörpöt, meg adjon még negyven forint betétdíjat, hogy ne kelljen már sztornószámlát csinálnom!" Hát be kellett látnom, cicukáim, hogy csak jól értikéltem, legutóbb ilyen gyatrán álmomban éreztem magam, mikor egy falka kutyulimutyuli kergetett az alföldi tanyavilág valami sáros zugában, köröttem meg az égo velszi tartomány. Kezdeném susogni, hogy "Hát én most…", mer tudtam, hogy elfogy a szörpi otthon egyébként, hát sok otthon a szomjas macskapofika, de egy beépített kicsi civil cica ott sutyorászta bennem, hogy ez nem lehet, már csak kurázsi-burázsiból is álljak ellent, de a kislány közbeszakított, és elkezd ott émelykedni, hogy naaa, hát vegyem már meeeg. Szóval szabályosan elkezdett kérlelgetni, hogy vegyek még egy szörpit, hogy neki ne kelljen sztornízorni. Akkor végre a beépített kiscica elmondta, amit akart, megkeményítettem az icipici szívecském, kivontam karmaim, és odafújtam, hogy "Ne haragudjon, de nekem most nincs szükségem több szörpire!" De hogy o mingyá felitatja az egereket, nyivákolta a lányka.
Így alkudoztunk, cillingerek, amikor in médiasz részecske, vagyis inkább deusz ex mahinka a zölcséges részlegben egy vásárló bácsi hallcsikészüléke zárlatot kapott, és a pici szikra felrobbantotta a mocsigázzal telt alsó szintecskét, úgyhogy a kislány is meg én is messzire kirepcsiztünk a közimözibol, és az nem elég, cicikék, hogy átvágtak egy egész szörpivel, de még az én kis ápolt, pihe-puha boröm is megpörkölodött.
És hát azért jöttem el, cillingerek, hogy elnyaúzzam nektek, hogy ebben az osi orciban állandóan ilyenek történgatnek-getnek, ha a cirkóka kiteszi a tappancsát otthonról…