Próza :: Vers :: Dráma :: Tévé :: Reklám :: Dr. Kovács :: Téridőkapu :: Kritika :: Képek :: Linkek
Mail me


Dr. Kovács István:

A vidéki fiatalok Budapesten
(részletek a regényből)

 

Föléled a kicsike

Ez nem a szõri gyermek. Ez a rózsaszín és kék, kissé undorító. De elõbb a nem-mostról lesz szó, vagyis így def…:
Amikor XA20 WH-val a rózsaszín és kék, négy méter magas és hat méter hosszú lény megosztotta tudatát, mondván „Helló, haver. Megosztom veled a tudatomat”, akkor XA20 agyának egyik lezárt részébe költözködött, hová még a szõri gyermek sem tudott behatolni. Nem mondhatnánk, hogy ez a lény túlságosan jól érezné magát a Földön. Az idõk során hozzászokott ugyan a sok értelmetlenséghez, mûvészethez, tudományhoz és agresszióhoz, de csak ritkán érintkezett XÁ-val magával is. Pedig kerete szívesen dialogizált volna vele többször is, de aztán kölcsönös daccá változott a sok óvatos kísérlet, és maradt mindkettejük számára a szörnyû magány.
Ezzel a nem-mostról szóló definíció lezárul, és kezdõdik az általános mostról szóló:
Amikor az ember vagy illetõ vagy valaki (a továbbiakban: eiv konglomerátum) egyedül menve az utcán van, és arcokba belenézve| látja az együttlét örömét,| akkor fújd meg újra lelkesedve,| angyaloknak teljék benne kedve.| Ez az érzés ugyanakkor| azt is mondja:|| itt vagyok én, és ott vannak õk, és miért nem tudom megérinteni õköt?
Amikor eiv konglomerátum kicsi gyermek, már akkor kétféle. Két gyermekkorú – körülbelül kilenc-tízéves – eiv konglomerátum megy az utcán hazafelé iskola után, és útvonalaik kettéágaznak. Egyes konglomerátum mondja:
– Na, én megyek, szia.
Kettes konglomerátum mondja:
– Ne már, gyere, kísérj el, tegnap is én kísértelek el.
1: – Á, nem, meg kell csinálnom a házit…
2: – Na, gyere már!
1: – Nem, mennem kell, mert jön a nagynéném délután, és idõben otthon kell lennem. Gyere te!
2: – Dehát tegnap is én mentem… Na, jó.
És megy. Ezzel az allegória lezárul.
Interperszonális kapcsolataik területén az emberek két, egymástól feltétlenül és látványosan elváló típusba tartozhatnak. Ez egy végsõ kérdés, ezért végsõ soron, mert itt végsõ sor is van, mindenképpen van, az ellenvetéseket meg sem szabad hallgatni. Az egyes típus az egyes számú konglomerátum. Akinek önmaga és önmaga élete (tehát hogy jön a nagynénja, hogy neki az õ leckéjét meg kell csinálnia) kerek, teljes és egész. És õ egyenrangú partnera egy interperszonális kapcsolatban a másik embernak. Kifejezi önzését: saját gondolatai, kívánságai vannak, és konfliktus esetén végül önmagához fordul tanácsért. Õ egy egyes típusúnak pont ugyanannyit tud nyújtani, mint egy egyes típusú neki – és ez most az általánosságra, sõt a mindigre vonatkozik, nem pedig valamiféle teoretikusan vett szabályosságra vagy idealizáltságra –, és annyit fogad be, amennyit akar. A kettes számú konglomerátum a kettes típus. A kettes típus csak szeretne elsõ típus lenni, és ezért egyesekre vágyik. A kettes típusnak kiegészítésre van szüksége, és az elõzõ tagmondat mindhárom szaván hangsúly van. Õ csak komplementer személy, olyan, mint egy gömb, amelybõl egy kisebb gömböt kivájtak, és õ, a kettes típus egész életében azt a vájatot akarja kitölteni egy egyes típus gömbjével. Másfelõl õneki kell az a kiegészítés, õ anélkül nem tud értelmesnek látszó, illúziókkal telíthetõ életet élni, olyannyira hiányérzete van. Feloldhatatlan konfliktus viszont, hogy a csonka – mert hát kivájták – személy elsõsorban is ragaszkodását tudja megmutatni, saját önzését, kívánságait, tanácsait ugyanis – helyesen – egy par excellence hiány megtestesüléseinek tartja, amely elméletekben, elképzelésekben és illúziókban tehát ott lappang mindenfelé a hiba, a csúsztatás, a strukturálatlanság. Mit adhatná hát szükségén kívül a másiknak, az egyesnek? Mindebbõl jól látszik tehát, hogy vannak (a és b) sikeres és sikertelen egyes–egyes, (c) sikertelen egyes–kettes kapcsolatok, valamint hogy kettes–kettes kapcsolatok nem is jönnek létre az interperszonális magzatburokban.
Ezzel az általános mostra vonatkozó definíció deklarálása lezárult.
XA a komplementer típusba tartozik, ezért is sértõdött meg, a lény pedig egyes, azért is tudott oly sokáig nyugton maradni. Ám XA huszonnegyedik születésnapján mégiscsak megunja magát, és beszélgetést kezdeményez, mondván:
– Tulajdonképpen mi bajod van neked, XA?
– Nem tudom – von magában vállat XA, mert õ nem ismeri az imént elbeszélõkém ismertette|m definíciót, de még a thémáját sem –, hát… Egyszerûen, azt hiszem, csak nem vagyok normális, és kész.
– Ja, ez lehet a baj – ért egyet a lény.
XÁ-nak ez nagyon rosszul esik. Mért nem száll vele vitába ez a fiú – ha az egyáltalán, vagy ha ilyen jellegû kategóriák léteznek a számára, vagy ha kategóriák… – legalább a látszat kedvéért? Egy kicsit ellentmondhatna neki, aztán õ meggyõzné, és a virtualitás legalább megmaradna. „Ja, persze – csap képzeletbeli homlokára –, hisz õ belülrõl ismer!”
– Mi baj van? – tolakszik a lény. – Nem azért nem szálltam vitába, hanem mert minek? Most itt persze van sok-sok kategória, de azt hiszed, nekiálltam feldolgozni ezeket? Nincs kedvem ezekhez egyáltalán…
– Értem – bólintgat az eperfa lombja. És elönti az önsajnálat. Idilli képeket lát, kézenfogásokat, szerelmes bámulásokat, csókolózásokat.
– Na, például, ez olyan bonyolult nekem – vág közbe érzéketlenül a lény –, hogy neki se kezdek.
XA mérhetetlenül dühös lesz, hogy már nyugodtan nem is sajnálhatja magát:
– Hagyjál már! Nem látod, milyen állapotban vagyok?! Minek jöttél, minek osztottál tudatot, ha még a szolidaritásra is képtelen vagy? Legalább ne kínozz!
– Hogyan segítsek hát, mondd! – esik meg nem is létezõ szíve a lénynek XÁ-n. – Mit akarsz?
– Egyszerûen csak… Jaj, hogy is mondjam… Nagyobb hatással akarok lenni az emberekre, hogy… hogy… Nem tudom – vergõdik XA az ágyában. Már fel van ébredve egy ideje, és úgy folytatja ezt a dialógust, de vigyázva, szóti észre ne vegye, szabályosan tikolóznia kell ugyanis elõtte a Budapesten kívüli tájak megtekintése óta. A gonzis gyanakvó lett, kémked utána, minden lépését ellenõrizni akarja, közben pedig mézesmázoskodik egész nap, mint egy vásári -kalácsszív.
XA kinyitja a szemét. A gonzis szótár már ott is terem a friss reggeli kávéval – emiatt azért hálás neki XA –, és negédesen köszönti:
– Boldog születésnapot, XA! – Ezért viszont nem hálás. Nem elég a negéd, de még korára is emlékezteti.
– Jaj, nagyon kedves – hazudja XA. Még nevetni is tud, ezzel gyanút oszlat, mivel normális esetben erre is teljesen képtelen volna felkelés után, a szótár megnyugszik, nem tudja, hogy XA fenn van már vagy félórája.
– És mi lesz a mai program? – idétlenkedik a gonzis szótár.
– Mi lenne? – mereszti XA kis szemét / nagy száját. – Hát megyek dolgozni.
– Jó, persze, de aztán? Úgy értem – magyarázkodik borítójával hadonászva a szótár.
– Aztán… aztán… Nem tudom – vallja be XA, és a fürdõszobába tér ki.
A borotválkozás után, mely a szertartásnak mindég az utsó része, ismét elcsodálkozik, hogy semmi emléke nem maradt a fürdésrõl szinte. Ilyenkor régebben egy kicsit megijedt, de azóta szinte örül is neki, hogy agya automata funkciója irányítja mosdását, és a kreatív részek, melyek ilyenkor mindig feszengenek és unatkoznak, kikapcsolnak. Nem volt ez mindig így. A nem-most gyermekkori részében utálta meg XA a mosakodást, mégpedig azért, mert – az evéshez hasonlóan – komolyan akadályozta õt játékterve végrehajtásában. Ez a regresszió aztán késõbb sem oldódott föl, és most is csak e kikapcsolás miatt nem okoz XÁ-nak mindennapos problémát a tisztálodás.
Öltözködés közben is hülye kérdéseket tesz fel a szótár, de XA nem is figyel, alig várja, hogy elhagyhassa paratanyává változott lakását.
Megérkez a Blaha Lujza téri metróálomásra – most! Az álomáson nyüzsgenek a parazita elenõrök. Az egyik eléál, már a mozgólépcse alján, XA automatice kezd el kotraszni, amikor hirtelen minden elenõr elterül a földön, XA pedig hirtelen megint csak keretnek érzékeli magát.
– Mi a faszt csinálsz? – telepálja hangtalan, de a lény nem felel.
XÁ-t metrós biztonsági emberek veszik körül, meg a tápászkodó ellenõrök.
– Elnézést, de nekem most dolgozni kell mennem, megengedik? – törne át a soron, de egy rendõr elálja az útit:
– Lenne olyan szíves igazolni magát? – Jaj, dehogy, ennyit nem tud, csak ezt:
– Jó napot kívánok! Személyi igazolványt kérem.
XA kotor, kotor, elõkerül, aztán, hopp!, a személyivel együtt megint csak eldõl az egész hivatalos tömeg.
– Lény, lényecske! – próbálja XA, de nem megy.
Aztán XA arra lesz figyelmes, hogy mintha valami változás lenne a térben, de az idõ ugyanaz maradna. „Jaj, már megint valami kaland, és megint nincs nálam se cigi, se kábó, pedig ki tudja, meddig fog tartani, plusz most már tuti, hogy kirúgnak” – gondolja XA. Egy pillanatra behúnyja a szemét, sõt meg is dörgöli, ez filmeken, tévében, könyvekben gyakran szokott segíteni, de most nem gyakoriság van, hanem ritkaság.
Egy ismerõs hang mondja be:
– Metróállomás, Washington, D. C.
„Jaj, ne, ennek fele se vicc ma!”| – gondolja XA.| És hát persze: a rendõrök mind feketében vannak már, az élet- és a technológiai színvonal is sok jottányival magasabb. XA iszonyodva gondol arra, hogy már megint angolul kell beszélnie. Igen, igen: a mozgólépcsõn fel- is feltûnik Fox Mulder, és persze rögtön õrája tekint már százméteres távolból, valaki valamit magyaráz neki, Danah Scully pedig ott tipeg mögötte tövissarkain, ki ne lenne, úgymond, kíváncsi a velszi tartományra?
– Jó napot – lép oda hozzá Mulder, XA pedig nagyot sóhajt, hogy a magyar szinkronizált változat terébe került, közben pedig összehúzód a gyomre, hogy hát mi is lett volna, ha a kínaiba kerül, @stb. De erre, XA, nem is érdemes gondolni, elbeszélõ hosszasan nem törném a fejem mindeféle angol nyelvû íráson.
– Jó napot – csilingel XA hangja – ilyen csilingelõs jár neki tudniillik a magyar változatban. – Kérem – próbálkozik, tudván a hiábát –, nekem dolgozni kell mennem.
Mulder közel lép hozzá, belebámul az arcába, és súgva-sziszegve mond:
– Kicsoda maga?
– Jaj, már megint ez a mosolytalan arc, ez a tiszta parázás, komolykodás… – dörömög XA, és bemtatkoz: – XA20 WH vidéki fiatal Budapesten. Ma van a huszonnegyedik születésnapom.
– Szóval a huszonnegyedik…
– Mulder – lép oda Scully –, lennél szíves? – És arrébb lépnek. – Figyelj, mindenki jól van, bár úgy néz ki, valaki talán szívrohamot kapott, nem mértünk semmi különleges sugárzást, de mindenki azt állítja, hogy belõle jött – és XÁ-ra sandul. Sandulgatunk? Sandulgatunk? Majd adok én nekije!
Már csak az van hátra, hogy Önök, t. Olvasók lássák, ahogy egy szûk, csak egy dohányzóasztallal és két székkel berendezett, csúnya egyszínûre festett szobában az üvegablak mögött Mulder XÁ-t kérdezgeti, aki unottan válaszolg – érti már, mért nem nevet vagy legalább mosolyg itt senki, hát megesz mindenkit a halálos unalom! –, miközben Scully Skinner igazgatóhelyettesnek, aki semmiképpen nem azonos a hasonnevû fehérnemûmárkával, magyarázza a kész tényeket, melyeken egyébként semmit se lehet magyarázni, ha csak nem a tartományt, úgyhogy Scully is ezt:
– Abban a bizonyos Nosztynéban nõtt fel. Gyerekkorában ûrkutatásra használták. Azt mondja, megosztotta vele a tudatát egy idegen lény ekkor.
– Értem. Cétére elküldték már?
– Nem, még Mulder nem adta fel a reményt. – Skinner el, Mulder be. Azazhogy ki és be. Scully együttérzõleg szól:
– Nem megy, ugye?
– Nem. Nem értem… – mond kétségbeesve Muldy. – Pedig… Azt mondja, õ csak keret. Mint a méhkaptárban, tudod. És, ha a lénynek úgy tetszik, eltûnik. Azt állítja, hogy együttérzésbõl és félreértésbõl adott csapós-csikós impulzust a lény az ellenõröknek és a biztonságiaknak.
– De miért?
– Hogy õ, azaz az eredeti tudata hatásosabban tudja kifejezni ellenérzését a közegi tömeg iránt.
– Az eredeti tudat ennyire antiszociális lenne?
– Állítólag Magyarországon ez nem számít annyira antiszociálisnak. Nem tudom, még konzultálni kell a magyar kolégákkal.
– Mulder, te tényleg elhiszed, hogy Magyarországon volt egy pillanattal elõbb?
– Nem tudom. Úgy tûnik, hisz abban, amit mond. Ellenõrizted Magyarország földrajzi fekvését?
– Igen – veszi fel Scully szemüvegjét. – Kelet-Európában van. A nyolcvanas évek végi események után idén léptek be a NATO-ba, elvileg szövetségesek. Van velük FBI-os megállapodásunk. De figyelj, Fox – tanulmányoz papíron Scully –, van itt valami érdekes: valami Orbán most a miniszterelnök.
A megdöbbenés Mulder arcán legalább egy mázás kõtömb:
– Orbán? Ugyanaz az Orbán?
Scully mindentudón bológ:
– Ugyanaz, úgy látszik. Alcsútdobozt születt, és nem azonos sem Orbán Viktorral, a Fidesz alapítójával, sem Orbán Jolánnal, a híres magyar Derrida-kutató és -fordítóval. Csak õ lehet.
– Skinner mit mond?
– A CIA-vel beszél. Megpróbálnak megtervezni egy akciót Orbán foglyul ejtésére. De Mulder: ugye tudod, hogy ez akár napokba is beletelhet?
Sohajtonak. Valami ég a konyha horizontján, mint malom a pokolban. Füstszag terjeng. Scully szólja:
– Akkor marad a cété, azt ugye tudod?
De Mulder hajthatatlan:
– Adjatok még egy utolsó esélyt! Megcsinálom. Hidd el, meg kell próbálnom még egyszer! Lehet, hogy ez az utolsó possibilitym.
Paráztatós zene. Önök, t. Olvasók, láthassák, hogy a washingtoni rém, XA hogyan szívja a jó amcsi cigit élvezettel, ez egy percig is megy tán, majd kiabálni kezd:
– Ha nem engednek ki, legalább valami sört adjonak, a kurva életbe má, csakugyan! Hát ez a szabadság hazája? Tudtam én mindég, basszaja mókus / jegenc medvegy.
Aztán, hogy a sört is megkapja, könyörgeni kezd a lénynek: „Vigyél mán ki innét, na! Menjünk cazoá, filiszteusokhoz, egyébként is mit gondolhat már a szótárom, délután négy is lehet már otthon, de olyan hülyén jár a zórám, megállt, késik vagy siet.”
A gonzis szótár azonban semmi különöset nem gondol, csak süt, fõz, takarék|oskodik, és látván, hogy XA megint úgy eltûnt, akár Wildy Tracky koma a szürke szamrás ködben, rögtön tudja a megoldást is: „Ja, biztos valami furcsa tér- vagy idõugrás történt vele megint. Vagy mind a kettõ. Vagy valami tévés hülyeség.” És legyintget lapjaival által a semmibe. Igazsága úgy áll meg mindenek felett, valamint a szélkakas csikorg a váras felett,| és már sohasem sikerül.
Danah Scully és Fox Mulder összehajol a derengõ, alulról jövõ fényben, a dosszié felett.
Scully mondja:
– Mulder, te is tudod, hogy vagy elküldöd cétére, vagy el kell engednünk, nincs más választás.
Mulder boulönt okos, szép fejével, és elmondja, méret nem eneük:
– Isa – mound –, ki oz nopun emdül oz dzs'imilcstûl, colálnek coláláal colsz. Dzs'e nüm csok ezy problémátûl van szoß, ßon itt míg moso es:

Hogyha nincsen pénz a zsebben,
jókedvünknek híja van.
Jár az ember buhúvahal telten,
nincs egy persze gondtalan,
nincs ehegy peherszehe gondtalan.
De hogyha a péhénznek bõvibe vagy,
a tiéd a világ, az éhélet,
a pénz, Z az kedvet,
a pénz, az kedvet
és hatalmát ád,
eléred, ha bármire vágyol,
eléred, ha báhármihire váhágyol!
A szerrencse szollgál néktek,
hatalmas úr, hatalmas úr
a pénz, a pénz!
Hatalmas úr a pénz, a pénz!
Hatalmas úr, Z nagy úr:
a pénz, a pénz, a pénz!

– És Mulder megtörli homlokát kockás zsebkendõjével, mert hát az õ mélyes organizmusának is nehéz megpróbáltatás Rocco áriája az elsõ felvonásból. – Kiengedjük – szólß. – Nézd, Scully, tudom, mire gondolsz, de hidd el, ez az egyetlen esélyünk. Ha most berakjuk cétére, sose lesz meg a lény, így viszont – érzem, hogy – megtaláljuk.
Scully meglepõd: Ugyan honnan tudja Mulder, hogy õ mire gondla? Ráadásul épp akkor nem is gondolt semmire. Ezt mindenesetre feljegyzi, de most nem ér rá gondlakozni, mert riposztozni kell:
– Fox: érzésekre nem alapozhatjuk a nyomozást. Nézd, én azért vagyok itt melletted – tudhatnád már, számtalan eépizódból kiderült, kivéve abból a részbõl semmiképp, amikor kereszténység-flessem volt, mert az kivétel, viszont személyiségem árnyalja –, hogy tudományos magyarázatot keressek.
Muldy merõn les. Tudta õ – de mit is?
XA az üveg mögött a harmadik sörét issza, elernyedni kezdik épen, egyik cigirõl a másikra gyújt, és azon gondlakoz, hogyan léphetne meg ebbõl az FBI-épûletbõl, hisz õ vese soron még sose hagyta el Ajrópt, s elsõ eset, hogy õ – ha csak a szinronizált X-akták magyar változtat erelyéig is, de – Észak-Amerikában tartózkod. És amennyire tudja, itt bár mûjemlék nincs, de van Flashing Meadow és borzalom fjú(/ur)csör(/õr) feeling like a wild track in the city. Ha ellóghatna, gondlja, elmehetne New Yorkba meg San Franciscóba. Hazaja mennije pediglen rájér, a szótáron kívül már úgyse várja senki. Errõl más is eszébe jut. „Na, most – gondlja, most elõször vagyok olyan helyzetbe belemenve, amikor léttörténetem során elször köderlhetne, hogy maradnék-e, ha. Elmnék-e, ilyenek. – De legyint szomoran. – De a feltétel lehetetlen.| Még csak nem is valszín:| egyenesen impászobel.|”
– Kop-kop – koporog a kék-rózsaszín lény belül. – Itten vahagyok.
– Na, végre – lélegz föl XA. – Nagy slamóban vagyok, de, no, ez mégiscsak szerencse, nem egyedül. Tudod-e hol vagyunk.
– Persze. FBI Fõhadiszállás, Washington D. C.
– Ja. Én ezt ugyanennyire nem tudtam pontosan, azt hittem központ ti., viszont ez a tényen nem vált. Be vagyunk ide zárvaja. Ja: és mi volt az a lenyomós sztori? Minek csináltad? Azért, amiért gondolom?
– Persze. Nem dolgoztam fel az infót, nem tudtam, hogy ez lesz. Nagyon rossz itt?
– Nem nagyon, de eléggé. Mondjuk, hogy mérsékelten köezepesen.
– De annyira, hogy jobb lenne otthon a gonzis szótár szekálása közepette, nem rózsákkal díszített nem pihenõszékben?
– Aha.
– Akkor menjünk – szól a lény.
És XA gondlik:

Bájoló, lágy trillák,
tarka kis fekák,
Friszkó, Nov' York,
Portlánd,
mostan gud baháj.

A legkényelmesebb otthoni plasztikcserben találja magát XA. „Washingtonból cseberbe” – jut XA eszébe, majd álomba borúl.