Ez
nem a szõri gyermek. Ez a rózsaszín és
kék, kissé undorító. De elõbb
a nem-mostról lesz szó, vagyis így def…:
Amikor XA20 WH-val a rózsaszín és kék,
négy méter magas és hat méter
hosszú lény megosztotta tudatát, mondván
„Helló, haver. Megosztom veled a tudatomat”,
akkor XA20 agyának egyik lezárt részébe
költözködött, hová még a
szõri gyermek sem tudott behatolni. Nem mondhatnánk,
hogy ez a lény túlságosan jól
érezné magát a Földön. Az idõk
során hozzászokott ugyan a sok értelmetlenséghez,
mûvészethez, tudományhoz és agresszióhoz,
de csak ritkán érintkezett XÁ-val magával
is. Pedig kerete szívesen dialogizált volna
vele többször is, de aztán kölcsönös
daccá változott a sok óvatos kísérlet,
és maradt mindkettejük számára a
szörnyû magány.
Ezzel a nem-mostról szóló definíció
lezárul, és kezdõdik az általános
mostról szóló:
Amikor az ember vagy illetõ vagy valaki (a továbbiakban:
eiv konglomerátum) egyedül menve az utcán
van, és arcokba belenézve| látja az együttlét
örömét,| akkor fújd meg újra
lelkesedve,| angyaloknak teljék benne kedve.| Ez az
érzés ugyanakkor| azt is mondja:|| itt vagyok
én, és ott vannak õk, és miért
nem tudom megérinteni õköt?
Amikor eiv konglomerátum kicsi gyermek, már
akkor kétféle. Két gyermekkorú
– körülbelül kilenc-tízéves
– eiv konglomerátum megy az utcán hazafelé
iskola után, és útvonalaik kettéágaznak.
Egyes konglomerátum mondja:
– Na, én megyek, szia.
Kettes konglomerátum mondja:
– Ne már, gyere, kísérj el, tegnap
is én kísértelek el.
1: – Á, nem, meg kell csinálnom a házit…
2: – Na, gyere már!
1: – Nem, mennem kell, mert jön a nagynéném
délután, és idõben otthon kell
lennem. Gyere te!
2: – Dehát tegnap is én mentem…
Na, jó.
És megy. Ezzel az allegória lezárul.
Interperszonális kapcsolataik területén
az emberek két, egymástól feltétlenül
és látványosan elváló típusba
tartozhatnak. Ez egy végsõ kérdés,
ezért végsõ soron, mert itt végsõ
sor is van, mindenképpen van, az ellenvetéseket
meg sem szabad hallgatni. Az egyes típus az egyes számú
konglomerátum. Akinek önmaga és önmaga
élete (tehát hogy jön a nagynénja,
hogy neki az õ leckéjét meg kell csinálnia)
kerek, teljes és egész. És õ egyenrangú
partnera egy interperszonális kapcsolatban a másik
embernak. Kifejezi önzését: saját
gondolatai, kívánságai vannak, és
konfliktus esetén végül önmagához
fordul tanácsért. Õ egy egyes típusúnak
pont ugyanannyit tud nyújtani, mint egy egyes típusú
neki – és ez most az általánosságra,
sõt a mindigre vonatkozik, nem pedig valamiféle
teoretikusan vett szabályosságra vagy idealizáltságra
–, és annyit fogad be, amennyit akar. A kettes
számú konglomerátum a kettes típus.
A kettes típus csak szeretne elsõ típus
lenni, és ezért egyesekre vágyik. A kettes
típusnak kiegészítésre van szüksége,
és az elõzõ tagmondat mindhárom
szaván hangsúly van. Õ csak komplementer
személy, olyan, mint egy gömb, amelybõl
egy kisebb gömböt kivájtak, és õ,
a kettes típus egész életében
azt a vájatot akarja kitölteni egy egyes típus
gömbjével. Másfelõl õneki
kell az a kiegészítés, õ anélkül
nem tud értelmesnek látszó, illúziókkal
telíthetõ életet élni, olyannyira
hiányérzete van. Feloldhatatlan konfliktus viszont,
hogy a csonka – mert hát kivájták
– személy elsõsorban is ragaszkodását
tudja megmutatni, saját önzését,
kívánságait, tanácsait ugyanis
– helyesen – egy par excellence hiány megtestesüléseinek
tartja, amely elméletekben, elképzelésekben
és illúziókban tehát ott lappang
mindenfelé a hiba, a csúsztatás, a strukturálatlanság.
Mit adhatná hát szükségén
kívül a másiknak, az egyesnek? Mindebbõl
jól látszik tehát, hogy vannak (a és
b) sikeres és sikertelen egyes–egyes, (c) sikertelen
egyes–kettes kapcsolatok, valamint hogy kettes–kettes
kapcsolatok nem is jönnek létre az interperszonális
magzatburokban.
Ezzel az általános mostra vonatkozó definíció
deklarálása lezárult.
XA a komplementer típusba tartozik, ezért is
sértõdött meg, a lény pedig egyes,
azért is tudott oly sokáig nyugton maradni.
Ám XA huszonnegyedik születésnapján
mégiscsak megunja magát, és beszélgetést
kezdeményez, mondván:
– Tulajdonképpen mi bajod van neked, XA?
– Nem tudom – von magában vállat
XA, mert õ nem ismeri az imént elbeszélõkém
ismertette|m definíciót, de még a thémáját
sem –, hát… Egyszerûen, azt hiszem,
csak nem vagyok normális, és kész.
– Ja, ez lehet a baj – ért egyet a lény.
XÁ-nak ez nagyon rosszul esik. Mért nem száll
vele vitába ez a fiú – ha az egyáltalán,
vagy ha ilyen jellegû kategóriák léteznek
a számára, vagy ha kategóriák…
– legalább a látszat kedvéért?
Egy kicsit ellentmondhatna neki, aztán õ meggyõzné,
és a virtualitás legalább megmaradna.
„Ja, persze – csap képzeletbeli homlokára
–, hisz õ belülrõl ismer!”
– Mi baj van? – tolakszik a lény. –
Nem azért nem szálltam vitába, hanem
mert minek? Most itt persze van sok-sok kategória,
de azt hiszed, nekiálltam feldolgozni ezeket? Nincs
kedvem ezekhez egyáltalán…
– Értem – bólintgat az eperfa lombja.
És elönti az önsajnálat. Idilli képeket
lát, kézenfogásokat, szerelmes bámulásokat,
csókolózásokat.
– Na, például, ez olyan bonyolult nekem
– vág közbe érzéketlenül
a lény –, hogy neki se kezdek.
XA mérhetetlenül dühös lesz, hogy már
nyugodtan nem is sajnálhatja magát:
– Hagyjál már! Nem látod, milyen
állapotban vagyok?! Minek jöttél, minek
osztottál tudatot, ha még a szolidaritásra
is képtelen vagy? Legalább ne kínozz!
– Hogyan segítsek hát, mondd! –
esik meg nem is létezõ szíve a lénynek
XÁ-n. – Mit akarsz?
– Egyszerûen csak… Jaj, hogy is mondjam…
Nagyobb hatással akarok lenni az emberekre, hogy…
hogy… Nem tudom – vergõdik XA az ágyában.
Már fel van ébredve egy ideje, és úgy
folytatja ezt a dialógust, de vigyázva, szóti
észre ne vegye, szabályosan tikolóznia
kell ugyanis elõtte a Budapesten kívüli
tájak megtekintése óta. A gonzis gyanakvó
lett, kémked utána, minden lépését
ellenõrizni akarja, közben pedig mézesmázoskodik
egész nap, mint egy vásári -kalácsszív.
XA kinyitja a szemét. A gonzis szótár
már ott is terem a friss reggeli kávéval
– emiatt azért hálás neki XA –,
és negédesen köszönti:
– Boldog születésnapot, XA! – Ezért
viszont nem hálás. Nem elég a negéd,
de még korára is emlékezteti.
– Jaj, nagyon kedves – hazudja XA. Még
nevetni is tud, ezzel gyanút oszlat, mivel normális
esetben erre is teljesen képtelen volna felkelés
után, a szótár megnyugszik, nem tudja,
hogy XA fenn van már vagy félórája.
– És mi lesz a mai program? – idétlenkedik
a gonzis szótár.
– Mi lenne? – mereszti XA kis szemét /
nagy száját. – Hát megyek dolgozni.
– Jó, persze, de aztán? Úgy értem
– magyarázkodik borítójával
hadonászva a szótár.
– Aztán… aztán… Nem tudom
– vallja be XA, és a fürdõszobába
tér ki.
A borotválkozás után, mely a szertartásnak
mindég az utsó része, ismét elcsodálkozik,
hogy semmi emléke nem maradt a fürdésrõl
szinte. Ilyenkor régebben egy kicsit megijedt, de azóta
szinte örül is neki, hogy agya automata funkciója
irányítja mosdását, és
a kreatív részek, melyek ilyenkor mindig feszengenek
és unatkoznak, kikapcsolnak. Nem volt ez mindig így.
A nem-most gyermekkori részében utálta
meg XA a mosakodást, mégpedig azért,
mert – az evéshez hasonlóan – komolyan
akadályozta õt játékterve végrehajtásában.
Ez a regresszió aztán késõbb sem
oldódott föl, és most is csak e kikapcsolás
miatt nem okoz XÁ-nak mindennapos problémát
a tisztálodás.
Öltözködés közben is hülye
kérdéseket tesz fel a szótár,
de XA nem is figyel, alig várja, hogy elhagyhassa paratanyává
változott lakását.
Megérkez a Blaha Lujza téri metróálomásra
– most! Az álomáson nyüzsgenek a
parazita elenõrök. Az egyik eléál,
már a mozgólépcse alján, XA automatice
kezd el kotraszni, amikor hirtelen minden elenõr elterül
a földön, XA pedig hirtelen megint csak keretnek
érzékeli magát.
– Mi a faszt csinálsz? – telepálja
hangtalan, de a lény nem felel.
XÁ-t metrós biztonsági emberek veszik
körül, meg a tápászkodó ellenõrök.
– Elnézést, de nekem most dolgozni kell
mennem, megengedik? – törne át a soron,
de egy rendõr elálja az útit:
– Lenne olyan szíves igazolni magát? –
Jaj, dehogy, ennyit nem tud, csak ezt:
– Jó napot kívánok! Személyi
igazolványt kérem.
XA kotor, kotor, elõkerül, aztán, hopp!,
a személyivel együtt megint csak eldõl
az egész hivatalos tömeg.
– Lény, lényecske! – próbálja
XA, de nem megy.
Aztán XA arra lesz figyelmes, hogy mintha valami változás
lenne a térben, de az idõ ugyanaz maradna. „Jaj,
már megint valami kaland, és megint nincs nálam
se cigi, se kábó, pedig ki tudja, meddig fog
tartani, plusz most már tuti, hogy kirúgnak”
– gondolja XA. Egy pillanatra behúnyja a szemét,
sõt meg is dörgöli, ez filmeken, tévében,
könyvekben gyakran szokott segíteni, de most nem
gyakoriság van, hanem ritkaság.
Egy ismerõs hang mondja be:
– Metróállomás, Washington, D.
C.
„Jaj, ne, ennek fele se vicc ma!”| – gondolja
XA.| És hát persze: a rendõrök mind
feketében vannak már, az élet- és
a technológiai színvonal is sok jottányival
magasabb. XA iszonyodva gondol arra, hogy már megint
angolul kell beszélnie. Igen, igen: a mozgólépcsõn
fel- is feltûnik Fox Mulder, és persze rögtön
õrája tekint már százméteres
távolból, valaki valamit magyaráz neki,
Danah Scully pedig ott tipeg mögötte tövissarkain,
ki ne lenne, úgymond, kíváncsi a velszi
tartományra?
– Jó napot – lép oda hozzá
Mulder, XA pedig nagyot sóhajt, hogy a magyar szinkronizált
változat terébe került, közben pedig
összehúzód a gyomre, hogy hát mi
is lett volna, ha a kínaiba kerül, @stb. De erre,
XA, nem is érdemes gondolni, elbeszélõ
hosszasan nem törném a fejem mindeféle
angol nyelvû íráson.
– Jó napot – csilingel XA hangja –
ilyen csilingelõs jár neki tudniillik a magyar
változatban. – Kérem – próbálkozik,
tudván a hiábát –, nekem dolgozni
kell mennem.
Mulder közel lép hozzá, belebámul
az arcába, és súgva-sziszegve mond:
– Kicsoda maga?
– Jaj, már megint ez a mosolytalan arc, ez a
tiszta parázás, komolykodás… –
dörömög XA, és bemtatkoz: – XA20
WH vidéki fiatal Budapesten. Ma van a huszonnegyedik
születésnapom.
– Szóval a huszonnegyedik…
– Mulder – lép oda Scully –, lennél
szíves? – És arrébb lépnek.
– Figyelj, mindenki jól van, bár úgy
néz ki, valaki talán szívrohamot kapott,
nem mértünk semmi különleges sugárzást,
de mindenki azt állítja, hogy belõle
jött – és XÁ-ra sandul. Sandulgatunk?
Sandulgatunk? Majd adok én nekije!
Már csak az van hátra, hogy Önök,
t. Olvasók lássák, ahogy egy szûk,
csak egy dohányzóasztallal és két
székkel berendezett, csúnya egyszínûre
festett szobában az üvegablak mögött
Mulder XÁ-t kérdezgeti, aki unottan válaszolg
– érti már, mért nem nevet vagy
legalább mosolyg itt senki, hát megesz mindenkit
a halálos unalom! –, miközben Scully Skinner
igazgatóhelyettesnek, aki semmiképpen nem azonos
a hasonnevû fehérnemûmárkával,
magyarázza a kész tényeket, melyeken
egyébként semmit se lehet magyarázni,
ha csak nem a tartományt, úgyhogy Scully is
ezt:
– Abban a bizonyos Nosztynéban nõtt fel.
Gyerekkorában ûrkutatásra használták.
Azt mondja, megosztotta vele a tudatát egy idegen lény
ekkor.
– Értem. Cétére elküldték
már?
– Nem, még Mulder nem adta fel a reményt.
– Skinner el, Mulder be. Azazhogy ki és be. Scully
együttérzõleg szól:
– Nem megy, ugye?
– Nem. Nem értem… – mond kétségbeesve
Muldy. – Pedig… Azt mondja, õ csak keret.
Mint a méhkaptárban, tudod. És, ha a
lénynek úgy tetszik, eltûnik. Azt állítja,
hogy együttérzésbõl és félreértésbõl
adott csapós-csikós impulzust a lény
az ellenõröknek és a biztonságiaknak.
– De miért?
– Hogy õ, azaz az eredeti tudata hatásosabban
tudja kifejezni ellenérzését a közegi
tömeg iránt.
– Az eredeti tudat ennyire antiszociális lenne?
– Állítólag Magyarországon
ez nem számít annyira antiszociálisnak.
Nem tudom, még konzultálni kell a magyar kolégákkal.
– Mulder, te tényleg elhiszed, hogy Magyarországon
volt egy pillanattal elõbb?
– Nem tudom. Úgy tûnik, hisz abban, amit
mond. Ellenõrizted Magyarország földrajzi
fekvését?
– Igen – veszi fel Scully szemüvegjét.
– Kelet-Európában van. A nyolcvanas évek
végi események után idén léptek
be a NATO-ba, elvileg szövetségesek. Van velük
FBI-os megállapodásunk. De figyelj, Fox –
tanulmányoz papíron Scully –, van itt
valami érdekes: valami Orbán most a miniszterelnök.
A megdöbbenés Mulder arcán legalább
egy mázás kõtömb:
– Orbán? Ugyanaz az Orbán?
Scully mindentudón bológ:
– Ugyanaz, úgy látszik. Alcsútdobozt
születt, és nem azonos sem Orbán Viktorral,
a Fidesz alapítójával, sem Orbán
Jolánnal, a híres magyar Derrida-kutató
és -fordítóval. Csak õ lehet.
– Skinner mit mond?
– A CIA-vel beszél. Megpróbálnak
megtervezni egy akciót Orbán foglyul ejtésére.
De Mulder: ugye tudod, hogy ez akár napokba is beletelhet?
Sohajtonak. Valami ég a konyha horizontján,
mint malom a pokolban. Füstszag terjeng. Scully szólja:
– Akkor marad a cété, azt ugye tudod?
De Mulder hajthatatlan:
– Adjatok még egy utolsó esélyt!
Megcsinálom. Hidd el, meg kell próbálnom
még egyszer! Lehet, hogy ez az utolsó possibilitym.
Paráztatós zene. Önök, t. Olvasók,
láthassák, hogy a washingtoni rém, XA
hogyan szívja a jó amcsi cigit élvezettel,
ez egy percig is megy tán, majd kiabálni kezd:
– Ha nem engednek ki, legalább valami sört
adjonak, a kurva életbe má, csakugyan! Hát
ez a szabadság hazája? Tudtam én mindég,
basszaja mókus / jegenc medvegy.
Aztán, hogy a sört is megkapja, könyörgeni
kezd a lénynek: „Vigyél mán ki
innét, na! Menjünk cazoá, filiszteusokhoz,
egyébként is mit gondolhat már a szótárom,
délután négy is lehet már otthon,
de olyan hülyén jár a zórám,
megállt, késik vagy siet.”
A gonzis szótár azonban semmi különöset
nem gondol, csak süt, fõz, takarék|oskodik,
és látván, hogy XA megint úgy
eltûnt, akár Wildy Tracky koma a szürke
szamrás ködben, rögtön tudja a megoldást
is: „Ja, biztos valami furcsa tér- vagy idõugrás
történt vele megint. Vagy mind a kettõ.
Vagy valami tévés hülyeség.”
És legyintget lapjaival által a semmibe. Igazsága
úgy áll meg mindenek felett, valamint a szélkakas
csikorg a váras felett,| és már sohasem
sikerül.
Danah Scully és Fox Mulder összehajol a derengõ,
alulról jövõ fényben, a dosszié
felett.
Scully mondja:
– Mulder, te is tudod, hogy vagy elküldöd
cétére, vagy el kell engednünk, nincs más
választás.
Mulder boulönt okos, szép fejével, és
elmondja, méret nem eneük:
– Isa – mound –, ki oz nopun emdül
oz dzs'imilcstûl, colálnek coláláal
colsz. Dzs'e nüm csok ezy problémátûl
van szoß, ßon itt míg moso es:
Hogyha
nincsen pénz a zsebben,
jókedvünknek híja van.
Jár az ember buhúvahal telten,
nincs egy persze gondtalan,
nincs ehegy peherszehe gondtalan.
De hogyha a péhénznek bõvibe vagy,
a tiéd a világ, az éhélet,
a pénz, Z az kedvet,
a pénz, az kedvet
és hatalmát ád,
eléred, ha bármire vágyol,
eléred, ha báhármihire váhágyol!
A szerrencse szollgál néktek,
hatalmas úr, hatalmas úr
a pénz, a pénz!
Hatalmas úr a pénz, a pénz!
Hatalmas úr, Z nagy úr:
a pénz, a pénz, a pénz!
–
És Mulder megtörli homlokát kockás
zsebkendõjével, mert hát az õ
mélyes organizmusának is nehéz megpróbáltatás
Rocco áriája az elsõ felvonásból.
– Kiengedjük – szólß. –
Nézd, Scully, tudom, mire gondolsz, de hidd el, ez
az egyetlen esélyünk. Ha most berakjuk cétére,
sose lesz meg a lény, így viszont – érzem,
hogy – megtaláljuk.
Scully meglepõd: Ugyan honnan tudja Mulder, hogy õ
mire gondla? Ráadásul épp akkor nem is
gondolt semmire. Ezt mindenesetre feljegyzi, de most nem ér
rá gondlakozni, mert riposztozni kell:
– Fox: érzésekre nem alapozhatjuk a nyomozást.
Nézd, én azért vagyok itt melletted –
tudhatnád már, számtalan eépizódból
kiderült, kivéve abból a részbõl
semmiképp, amikor kereszténység-flessem
volt, mert az kivétel, viszont személyiségem
árnyalja –, hogy tudományos magyarázatot
keressek.
Muldy merõn les. Tudta õ – de mit is?
XA az üveg mögött a harmadik sörét
issza, elernyedni kezdik épen, egyik cigirõl
a másikra gyújt, és azon gondlakoz, hogyan
léphetne meg ebbõl az FBI-épûletbõl,
hisz õ vese soron még sose hagyta el Ajrópt,
s elsõ eset, hogy õ – ha csak a szinronizált
X-akták magyar változtat erelyéig is,
de – Észak-Amerikában tartózkod.
És amennyire tudja, itt bár mûjemlék
nincs, de van Flashing Meadow és borzalom fjú(/ur)csör(/õr)
feeling like a wild track in the city. Ha ellóghatna,
gondlja, elmehetne New Yorkba meg San Franciscóba.
Hazaja mennije pediglen rájér, a szótáron
kívül már úgyse várja senki.
Errõl más is eszébe jut. „Na, most
– gondlja, most elõször vagyok olyan helyzetbe
belemenve, amikor léttörténetem során
elször köderlhetne, hogy maradnék-e, ha.
Elmnék-e, ilyenek. – De legyint szomoran. –
De a feltétel lehetetlen.| Még csak nem is valszín:|
egyenesen impászobel.|”
– Kop-kop – koporog a kék-rózsaszín
lény belül. – Itten vahagyok.
– Na, végre – lélegz föl XA.
– Nagy slamóban vagyok, de, no, ez mégiscsak
szerencse, nem egyedül. Tudod-e hol vagyunk.
– Persze. FBI Fõhadiszállás, Washington
D. C.
– Ja. Én ezt ugyanennyire nem tudtam pontosan,
azt hittem központ ti., viszont ez a tényen nem
vált. Be vagyunk ide zárvaja. Ja: és
mi volt az a lenyomós sztori? Minek csináltad?
Azért, amiért gondolom?
– Persze. Nem dolgoztam fel az infót, nem tudtam,
hogy ez lesz. Nagyon rossz itt?
– Nem nagyon, de eléggé. Mondjuk, hogy
mérsékelten köezepesen.
– De annyira, hogy jobb lenne otthon a gonzis szótár
szekálása közepette, nem rózsákkal
díszített nem pihenõszékben?
– Aha.
– Akkor menjünk – szól a lény.
És XA gondlik:
Bájoló,
lágy trillák,
tarka kis fekák,
Friszkó, Nov' York,
Portlánd,
mostan gud baháj.
A
legkényelmesebb otthoni plasztikcserben találja
magát XA. „Washingtonból cseberbe”
– jut XA eszébe, majd álomba borúl.
|