A vidéki fiatalok Budapesten

Drága Fiam,
a fiam vagy! Az én fiam vagy, tudd meg! Most, tizenkét évesen kell megtudnod, tudom, rossz ez így, s most szemrehányást teszel, talán Magadnak legelébb. Hát persze, hogy Magadnak, hogy nem tudhattad, ki fia vagy, de nem elég, hogy fia: örököse. (Sajnálom szegény embert, kit apádnak hittél, ha volt ilyen egyáltalán.) Anyádnak szemrehányást ne tegyél, õ tudta, mit csinál, mert én mondtam meg neki, már születésed elõtt tudta, kevés dolgot hagytam meg, de ez elsõként közöttük volt, drága Fiam. Magadnak perdig arculköpést minek?, de ha már igen, igaz legyen akkor, de ha nem is igaz, mindenképpen értékes.
Igen. Nem tudod, ki vagyok. K. K. vagyok, az apád vagyok, minden kétségen felül, s minden kétségek közt. Az öngyilkos vagyok, ki egyenes adásban, a nagy-nagy teremben, élõben, közönség elõtt, a remélhetõleg addigi (sõt: eddigi) legnagyobb tapskavalkádban lehelte ki magából, mi élõ maradt belõle.
K. K. vagyok, vagy egyszerûen: K. Minden kétségen felül, minden kétségek között: az apád.
Itt és ekkor születtem, s hogy szüleim nem voltak valami okos és híres emberek, hogy nem voltak városiak (N. B. vidéki falusiak voltak, azaz falusiak), s nem érezték a kínt, mint zenénk ad s felold örökkön körhintaként (vagy ha úgy tetszik, örökös körhintaként), azt szomorú sorsom bizonyítja, a szomorú sors, mely úgy ontotta ki lelkemet testembõl, hogy idõm nem maradt önmagam összeszedni, látni, hogyan múlok el; szemlélõdni nem maradt idõm, nem, tempõk jöttek és mentek, egyre gyorsabban, hogy csak lihegve tudtam mindet utolérni, nem volt nekem, Fiam, érkezésem világot látni, csak élni…
Hogy gyermek voltam, az nem volt valami szép, s hogy így nõttem, azt nem élveztem. Mert gyerekkorom csak késõbb is úgy borult rám, mint súlyos harangvirág árnya, s így árnyakból és súlyokból építkezve voltam kénytelen alapomat létrehozni, s ez húzott le, de mindig, édes Fiam, mindig, de mindig.
Milyen is volt ez a gyerekkor, mikor sokszor félni kellett és szenvedni, alázott lenni, hogy most aztán, és egyszer is, meg kétszer is, meg alázottság is, és olvasni A kis herceget, mert én olvastam, s sírtam a lámpa alatt. Ott volt az apám, a börtönben igen, s mikor kijött durva volt: hisztiztem, s nem emelt fel, hanem nevelt, s ezzel a felnõtt-igazával engem megölt. Mert ölni azt tudott, meg szórakozni: apám legalább annyira erõsen ivott, mint amilyen erõs volt. Emlékszem, egyszer az udvaron készített magának télidõben szállást, s mikor bevonszoltuk anyámmal a házba, csak idétlenül és félelmetesen vigyorgott, mint egy debil gyerek, s utána minket majd’ megölt. Fiam, ezt ne érd meg, mert úgy meghalsz és megdermedsz évtizedre vagy többre, mint én; s mikor apád részeg, Te meg levonod neki a konklúziókat, hogy „meg kell állapítani, Apuci, hogy alkoholista vagy”, ezt ne érd meg, Fiam, ezt ne érd meg soha.
* * *
K. K. 19…-ban/ben szül. B.-n. Sokáig laktak ott, mindenfelé lombos fák, és kicsi és jó hely volt B. De a kicsi K. életében csakhamar durva változás történt: családostul beköltöztek a Noszty Ferencné Ûr- és Egyébkutató Központba, melyet a helyiek rettegve csak „a Nosztyné”-nak hívtak. A rettegés nem volt véletlen: megmagyarázhatatlan és egyéb dolgok történtek a félelmetes kétemeletes épület falai között. Egyszer éjjel például gyereksírás hallatszott ki, majd félelmetes apukaordítás: „Csinálj már valamit azzal a gyerekkel, hogy ne bõ/úgjö/on!”
Nem volt véletlen a Nosztyné elnevezése sem, hanem az is tele volt babonával. Noszty Ferenc, B. híres jótevõje, szeretõje és tékozlója ugyanis titokzatos körülmények között – csak a két tanú és a pap jelenlétében – kelt egybe valami orosz özveggyel, akit azután is mindég csak sûrû fátyollal az arcán lehetett látni a városban, és még az eredeti neve is tisztázatlan maradt, de beszélik, hogy igazából nem is volt õ soha özvegy, hanem inkább valami nem kívánatos házasság elõl szökött ebbe az állítólagos ál- vagy látszatházasságba. Mert hogy igen különös házasság lett a Noszty Ferié, az bizonyos: sokat nem látták együtt feleségével, gyermekei sem születtek, hanem annál gyakrabban tûnt fel a kaszinóban meg szépasszonyok szalonjaiban, amely utóbbi helyeken még mi minden történhetett, azt nem lehessen tudni, de egyes „sokat tudó” személyek csak szemöldjeiket vonogatták, és sokat sejtetõen mosolyogtak – mit mosolyogtak: somolyogtak, kérem: sokat sejtetõen somolyogtak! –, ha a Théma szóba került.
Aztán a mindvégig gyermektelen Noszty-házaspár egyszer csak csúnyán megörgedett. A régen oly fess Noszty Feri, kinek láttára a lányok elpirultak, megkövéredett, a sok italtól vörös lett az orra, ragyás az orcája, kicsik és véresek -ek a szemei. Meg is kopaszodott, s hogy maradék haját megpróbálta elõnyösformán fésülni, csak nevetséges külsõt adott magának. Hiába a Horthy által adományozott vitézi cím, meg a megyejegyzõi állás, melyet talán nemsokára a képviselõség is követ, bizony, nem sokat foglalkoztak már a lányok Noszty urammal. Pláne, hogy hirtelen megbetegedett, elsárgult, mire aztán az orvosok valahogy még benne tartották a lelket, de bármikor várni lehetett, hogy feldobja a pacskert.
Ilyen körülmények között kezdett Nosztyné foglalkozni a paranormális tevékenységekkel, aztán a legújabb természettudományos felfedezésekkel, végre pedig teljesen az ûr- és idegenlénykutatásnak szentelte magát, pedig holt volt akkor még a NASA, pláne meg az ESA? Írt egy könyvet is a Thémáról a nagyasszony, melyet ugyan csak magánkiadásban tudott megjelentetni, de neki ez is jó volt: Hogyan tegyünk utazásokot messzi csillagok közé?
Aztán meghalt a jó öreg Noszty Feri, biony nem sokat siratta senki, de azért ott volt a kiterjedt família meg a fél város a temetésén, élén az özveggyel, aki végig egy mukkot nem nyikkant, úgy kellett meglökdösni, hogy dobja már azt a darab földet a férje koporsójára, aztán menjünk. Sajnálta-e az urát vagy sem az immár valódi özvegy, nem tudható, de hogy immár kétszeres erõvel vetette bele magát az ûrkutatásba, az biztos. Megalapította a bontóvári Ûr- és Egyébkutató Központot, melynek õ volt elsõ igazgatója is – egész haláláig, amikor pedig róla nevezték el az intézetet.
* * *
Ó, Fiam, árnyas fák között nõttem fel, a susogó lombok tanítottak nevetni, s aztán apám alkoholizmusa után újabb csapást mért rám a sors: elvesztettem a napos természetet, s már gyermekkoromban a börtön lett teljes létvilágom.
Jaj, tizenkét éves voltam, midõn a Nosztyné négy fala közé kerültem örök rabként, hogy megcsapolják értelmemet és tudatomat, hogy fejlõdésemet egyetlen irányba tereljék, hogy testileg és lelkileg egyaránt kizsákmányoljanak. Nem játszhattam pajtásaimmal, valamint cicákkal és kutyákkal, nem nézhettem a tévét, nem ihattam kólát, nem fejleszthettem az izmaimat, és nem ismerhettem meg Magyarországot vagy a Földet. Helyette ismeretlen, tudattalan tájakon kellett járnom s felfedeznem külömb-külömbféle dolgokat, melyek a Nosztynénak segítségére lehettek a további kutatásban.
Nem ismerkedhettem a szerelemmel sem, pedig úgy vágytam rá abban a fogolytáborban, de a kutatás miatt nem engedtek szinte senkivel sem találkozni. Sietni kellett, így hát magamban kellett elmélyednem, nem merenghettem valaki másnak az okos, szép szemébe, így múlt el számtalan év, jaj, ezt ne érd meg, Fiam, ezt ne érd meg soha!
* * *
A Noszty Ferencné Ûr- és Egyébkutató Központ elnevezésben az „Egyéb”-en volt a hangsúly. Paranormális energiákat kerestek valójában, melyeket elõször földi körülmények között próbáltak ki, hogy aztán már biztos technikákkal térképezhessék fel a világûrt, és ismerkedhessenek más civilizációkkal. Mindezen kutatási irányt még Noszty Ferencné jelölte ki – vagy ahogy a városban mindenki hívja a mai napig: az orosz özvegy (van ilyen étterem is B.-n) –, akire oly nagy hatást tett egy bizonyos amerikai könyve, hogy az eredeti célkitûzéseket gyorsan alárendelte a paranormális kutatásoknak.
Az orosz özvegy halála után évtizedekig stagnált a kutatás a Nosztynéban, amíg egy, a Noszty-famíliához tartozó telekinézis-kutató, bizonyos Kopereczky Izrael Izsák nem került az intézet élére. A Kopereczky-féle titkos terv szerint a paranormális tevékenységek kifejlesztése a gyermekkorban a legkönnyebb, így erre fogékony gyerekeket kell keresni, akiknek segítségével a technika tökéletesíthetõ. Így vált a Simak-féle allegória a Nosztyné mûködésének lelkévé, s így került a kis K. K. a Nosztyné intézetébe.
Általában szegény családok gyermekeit keresték. A szegényeket könnyû volt rávenni, hogy a Nosztynéba költözzenek, ahol teljes ellátást, jól fizetõ munkát kaphatnak, és ahol gyermekük jövõjérõl is elõre gondoskodhatnak, hiszen a „Nosztyné” a teljes életre munkát ígért, valamint képzést, karrierlehetõséget. K.-ék tehát beköltöztek, s elkezdõdött a kis K. kondicionálása: elõször csak egyszerûbb feladatokat végeztettek vele – mint kiskanálhajlítás vagy hõenergiaátvitel –, aztán nehezebb gyakorlatok következtek: tudatátvitel, anyagtranszportáció, levitáció – mindez egyre nagyobb távolságokra. Tudatosan tartózkodtak a tér-idõ-, valamint az öntranszportáció megtanításától, tudniillik tisztában voltak vele, hogy a gyerekek nem találják a Nosztyné által nyújtott elfoglaltságokat túl szórakoztatónak.
* * *
Drága Fiam,
volt, mikor egy álló napon át kellett bolyonganom ismeretlen világok felületén, átvéve minden impulzust, mit a felszín kiadott, s az adatokat mord tekintetû tudósok napokig elemezgették, s volt, hogy a gyûlölt tájra vissza kellett mennem további információkért.
Így teltek napjaim – közben még iskolába is kellett járnom –, amikor különös eset történt velem. Már huszonnégy órája bóklásztam az idegen bolygón, körülöttem mindefelé homoksivatag, amikor észleltem, hogy valamiféle házban, vagy ha nem is pont egy házban, de valaminek az otthonában vagyok. Iszonyatosan féltem, és nyöszörögtem, mert éreztem, hogy van ebben az egészben egyfajta rendezettség, arányosság és formaérzék, ami nem fordul elõ a természetben még egy, a Földtõl oly távoli ismeretlen csillag bolygójának idegen természetében sem. Tudtam, hogy valami intelligenciával fogok találkozni, egy lénnyel, aki, ki tudja?, mit tesz a tudatommal. Féltem, rettegtem, kényességem-fényességem odalesz.
A padló kemény volt, sima és ragyogó kék színû, ó, ezt ne érd meg, Fiam! Könnyû volt rajta tudatomnak végiggurulni – mert gurul a tudat, akár a piros alma, melyet Piroskának adott a farkas. Itt-ott alakzatok hevertek, amelyek bútorok vagy berendezések, esetleg esztétikai értékkel bíró tárgyak lehettek. Mind félelmetes / mélykék volt, alakjukat pedig nem a szél, a nap vagy az idõjárás – már ha volt ott idõjárás – alakította vad felületek határolták, hanem határozott görbék, egyenesek, vonalak @stb.
Aztán megpillantottam a lényt. Felsikítottam. Úristen, ekkora intelligens lényt! A padlón fekve vagy négy méter magas volt és hat méter hosszú, rózsaszín és kék, kissé undorító. A lény engem nézett. Lehet, hogy nem szemekkel, de engem nézett. Tudatában volt a jelenlétemnek, és nem félt tõlem
És megszólalt:
• Helló, haver – mondta. – Megosztom veled a tudatomat.
Agyam felháborodott meglepetésében, szinte kétségbeesve halkan felsikított. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül egy kettõs lénnyé váltam – önmagammá és ezé a másik lénnyé. Egy felkavaró pillanatig úgy láttam, ahogy a lény látott, és úgy éreztem, ahogy a lény érzett. Valamint tudtam, amit a lény tud. Ám ezen kívül magam, K. K. is voltam egy idõben, egy felfedezõ a Nosztynéból, egy tudot B.-n kívül, messze otthonomtól.
És ebben a pillanatban lejárt az idõm: tizennégy évesen nem tehettem huszonnégy órásnál hosszabb utakat.
Ó, Fiam, én ezt nem akartam soha! Nem kívántam idegen lények társaságában élni, sem idegen tudatokat befogadni. A mezõn akartam szõke copfos kislányokkal ugrándozni, aztán meg szerelmes akartam lenni, majd a szexualitással ismerkedni. Jaj, én nem akartam elfojtott vágyak tárházaként vagy összetört szívek hoteljeként élni! Én nem akartam az édesség felét! Kerekképû akartam lenni, és hosszúkás fejû lettem, szõke akartam lenni, és barna lettem, magas akartam lenni, és alacsony lettem! Miért, miért?
Ó, Fiam, ne érd meg, micsoda szenvedések értek engem, ne érd meg!
* * *
Az idegen lény tudatmegoszt(at)ása után K.-nak menekülnie kellett a Nosztyné Központból. Tudta, nincs más lehetõsége, ha ép ésszel túl akarja élni ezt a megrázkódtatást.
Jól ismerte a dél-alföldi vidékeket, hol még kisgyermekkorában Rózsa Sándor mutatta neki az utakot, így hát nekivágott a tanyavilágnak. Egy kukoricás kellõs közepén verte fel tanyáját, hová a szemrevaló Kulcsárné hordta ki neki napjában egyszer a meleg ételt. Hogy aztán mi történt, mi nem a magasra nõtt szárak között, azt biz senki se tudja már megmondani, csak a gyevi bírou. Vagy tán még az se.
Közben a Nosztyné katonái éjt nappallá téve keresték az elszökött fiút, aki Kulcsárné kezei és stb.-jei között, lehet, hogy megismerte a szerelmet. A szisztematikus keresés során már a Dél-Alföldhöz közelítettek, másképpen szólva: szorult a hurok, amikor Kopereczky igazgató meghalt, és felháborodást szító cikkek kezdtek megjelenni, elõször csak a B.-i Harangokban, de aztán egyre részletesebb és terjedelmesebb Artikelek láttak napvilágot a budapesti lapokban is a Nosztyné mûködésének törvénysértõ módszereivel és mivoltával kapcsolatban.
Már ahogy persze az szokott lenni, a lapok kicsit még el is túlozták a dolgot, asztaltáncoltatásról, gyermekpornográfiáról, szexuális zaklatásról is szó esett., pedig hát Kopereczky igazgatósága alatt minden szórakozás jellegû kilengés éppen hogy tilos volt. Egyre kínosabb lett az ügy a kormánynak is, és elõrevetítette árnyékát a több évszázados b.-i ügy, amelynek kapcsán már mindenki Gategategate-rõl beszélt.
K. K. azonban épp nem eziránt érdeklõdött.
[…]