Akiket bosszant majd, hogy ennek az elbeszélésnek az ösvénye olyan sok értelmetlen, habár annál érzelmesebb tájon kavarog majd keresztül-kasul, azoknak jusson eszükbe, hogy ugyanígy kavarognak saját történeteink lelkünk szeszélyes tájékain, sosem ügyelve arra, milyen sötét, zegzugos vagy éppen tágas, huzatos térségen haladnak éppen át. Élni és megélni, hogy élünk, bizony nem mindig könnyû és tiszta: aki valóban ebben az életben akar maradni, annak el kell fogadnia, hogy néha egészen bepiszkolódik.
Ugyanígy jár az ember, ha elmegy a természetbe kirándulni, de akár csak egy piknikre valami nagyobb parkba. Még le se ül, már vizes a zoknija és rocsog a cipõjében, mert véletlenül pocsolyába lépett – nem hiába szeret az aszfaltozott fõvárosban sétálni, ahol ilyesmi bizonyosan nem fordulhat elõ –, ha leül, akkor meg, ugye, hót ziher, hogy öt percen belül megjelenik minden kirándulók ellensége, valamely rovar. Hja, kérem, ahogy nincsen rózsa tövis nélkül, úgy nincsen kirándulás hangya nélkül. Vagy legalább egy-két szúnyogra, muslincára számítani kell. Mert minden napszaknak megvan a maga rovarja, ahogy minden gombnak megvan a kabátja. %%%
Na, megkeresi az ember a hangyabojmentes helyet, akkor meg arrébb megy a nap, kõ van a gyékény alatt, vagy rájön a pisi, a kaki, a franc nyavalya tudja, hogy védekezzünk a sok külsõ és belsõ ellenség ellen. Bizony, kivált német nyelvterületen meg Angliában, valamint Magyarországon, lecsúszik ilyenkor egy-két sör is az álmosító piknikuzsonna után, mely a világ szegényebb tájain, ahogy mondják, például Etiópiában vagy Szomáliában, beillene egész napi étkezésnek is, és a különféle tájszólásokban beszélõ polgárt elnyomja a felszabadult lelkiismeret, hogy ez egyszer bevallottan vétkezett. Oda-odacsap ápolt kezével a hangyacsípte helyre – a szemtelenje, hát nem még oda is bemászott, hogy a rák egye ki a szívit! –, de az ember még tartja magát, és csak azért is pihen. Elalszik.
Zúgó fejjel álmodik az ember, egy ismeretlen városban császkál, furcsán, mintegy alulról süt a nap, és õ valakivel éktelenül vitatkozik, és közben valamitõl nagyon fél. A vita szinte a tettlegességig fajul, de kit érdekel, amikor valami jön felénk, nem is látjuk, csak tudjuk, hogy jön felénk, sírunk, zokogunk álmunkban és félelmünkben! „Ébressz fel, fiam, Marcsa, nem akarok ilyet, nem lehet, megpukkadok, ezt nem bírom tovább!”-kiáltásokkal pattanunk fel hirtelen, egész sötét van már, tényleg mintegy alulról süt a nap, elég magasan lévén a hely, ahol vagyunk. Na, pakolás, tele a hátizsák, uccu, mint akit puskából lõttek ki, irány Horány, azazhogy haza, hát a végén még lekéssük a névnapi vacsorát! Hiába, a magyar ember életét és idejét hagyományosan az étkezések strukturálják. És még át is kell öltözni, bassza meg a jegesmedve! De a sok öltözködés már a modernizáció eredménye.
Rohanunk neki az erdõnek – közben persze megint megállunk pisilni, mert hát elsõ a szükség, csak aztán a kötelesség –, gondolkozunk, van-e elemlámpa, hát persze, ki gondolta volna, hogy kell, miért is volna, és, hopp, mégis van, épp úgy, ahogy mégis mozog a föld. Na, akkor csak annyi baj ez a késedelem, mint a járdára ejtett cigarettacsikk: rálép az ember, eltapossa, aztán túllép rajta, e mai kocsmán. Mi is meglassítjuk lépteinket – megvár az a névnap, kié is, talán valami nagybátyé vagy az apósé, na, akkor ugyan ráérünk. Beszívjuk a levegõt, hallgatjuk az esti erdõt, de ácsi! Hol is vagyunk akkor most? – gondolkozunk el. A százszor megtett út hirtelen ismeretlennek tûnik. Kissé szaporább lélegzettel vissza-visszapillogunk, bár alapvetõen nem gondolunk semmi rosszra, nem gondoljuk például, hogy eltévedtünk, megyünk szilárd léptekkel a szokott ösvényen, pedig akkor jövök én, az elbeszélõ, aki mostantól nem én vagyok, csak elbeszélõ:
– Na – állom elbeszélõ el az ösvényt –, hát, csak nem elfutunk, elrohanunk innen, ahol a madár se jár, vagy legalább sose éjjel? És a város és a vita és a sok-sok félelem és zokogás? – kérdem hamiskásan elbeszélõ, és közben ujjaimmal könnyedén dobolok a térdemen, hátamat egy nagy fának vetve.
Milyen kár, hogy azonnal megtorpantunk, és ilyen nyíltan kimutattuk ijedtségünket, de hát csak mentsük a menthetõt, ha már a pillanatot nem tudjuk visszaszíni, akár ajkunk szélére kitolt nyálunkat:
– Mit érdekel engem a város, a vita, a félelem, a zokogás? Láttam már sok várost, vitáztam eleget, amit meg összeféltem, összesírtam az életben az elég egy teljes háborúsújtotta térségnek. Bizony hozzám a palesztin–izraeli viszály vagy Észak-Írország tanulni jöhetne a rettegés-sírást! – dicsekszünk magyarosan, hogy Árpád apánk se jobban.
– Nem addig van a! – vágok elbeszélõ dicsekvésünk véget nem érõ fonalába, ahogy a párkák az életébe. – Hát hiába a sok emlék, a sok múltbéli kísértet, fel nem oldozott elfojtás? Csak ennyi lett volna?
– Nem töltött káposzta a múlt – válaszoljuk szerény bölcsességgel, mely valójában szorongásunkat palástolja –, hogy föl lehetne melegíteni. Ami elmúlt, elmúlt, szerettük, nem szerettük, meg kellett ennünk.
– De én meg azt mondom – nem tûrve elbeszélõ az ellentmondást –, hogy csak fel kell melegíteni, mert olyan az, mint a tegnapi kávé, ha sietünk: ízlik, nem ízlik, ki kell inni a feketelevest, ha mindjárt a könnyzápor kicsordul õkelmébõl akkor is, forgós teremtette!
De bizony itt már könyörgõre fognánk:
– Több könnyet sírtam én el már, mint amennyit Szent Magdolna Krisztus urunk sírjánál, hát mire való még a könnyek további kisajtolgatása? Harmincöt éves vagyok, hát hova legyek, instállom? Menjek Kökörcsinbe kõércet izzadni? – És valóban, érezzük, ahogy egy nagy verejtékcsepp homlokunkról arcunkba hullik. Elbeszélõ azért nem állítanám, hogy fémesen rezzen, az ilyeneket egyébként is jobban tudja József Attila.
Ekkorra már sûrû, sötét az erdõ, az erdõ, ahol legtöbben úgy bolyongunk, mint nyájától elvadult farkas, ha szomját oltni vágy: szívünkben szeretettel, szájunkban haraggal, hasunkban gyötrõ szükséggel. Elbeszélõ azonban tudomást se véve a gyötrelemrõl most teátrálisan ellépek a hatalmas fatörzstõl, és ím, látszik, hogy az ösvény kettéágazik. Egy csöndes basszameget elmorzsolunk fogunk között, és ez önmagunknak szól, amiért olyan hülyék voltunk, ahogy késõbb majd meséljük barátainknak, és ezt már most fogalmazzuk, hogy el ne feledjük, melyek azok a szavak, amelyekkel a legpontosabban leírhatjuk a bosszúságot: mert mindig csak rohanunk, ezt el se hisszük, ha ezerszer, akkor egyszer se, hát azt hittük, ott üt meg a guta, még jó, hogy a zsebünkben volt egy pár gesztenye, de elbeszélõ nem hagyok sok idõt az elmélkedésre:
– Visszafordulhatunk, senki sem akadályoz, vagy mehetünk elõre. Az egyik út elõttünk a Tudás, a másik meg a Tapasztalat. Visszafelé meg visszafelé van.
Elbeszélõ szöget ütök a fejünkbe. A sûrû sötétség mostanra elhallgat, a fülemüle se szól, csend van és hatalmas homály. Akkora a csend, hogy amikor megvakarjuk a tarkónkat, hatalmas zajnak tûnik a haj sercegése. Hallván ezeket a szögeket, mint valami különös lakatot, elkezdjük feszegetni, s elménk kulcsával nyitogatni.
– Na, csak nyitogassad, feszegessed – szólok fitymálólag elbeszélõ, és azzal otthagyom magunkat a sûrûjében, hogy most legyünk okosak. Egy mozdulat csak – és elbeszélõ eltûnök a sötétségben, amely most válik teljessé. Mi pedig elemlámpánk utánk kutlászunk a piknikesszatyorban, na, megvan, bár elég gyenge, mindig elfelejtünk elemet venni, és újabb szitkokat fröcsögünk ki szánk szélére, de erre most nincs idõ. Nem az a lényeg, gondoljuk, hogy hogyan, hanem hogy valahogyan kell lejutni a magaslatról. Már olyasformán, hogy amiként minden út Rómába vezet, azonképpen minden út a hegyrõl egyszer csak majd levezet, vagy ne legyen a nevünk! Nem is érdemes vicikvacakolni, mert már megszólalt az éjjeli erdõ, furcsa recsegések meg futkározások hallatszanak, na, az a bú meg egy bagoly volt vagy kuvik (vagy a kuvik is bagoly?), nem vagyunk babonásak, csak kicsit félünk, ki nem félne egy kicsit a helyünkben.
Ugyan csak egyszer fog levezetni az az út a hegyrõl, de amilyenek vagyunk, adj Uram Istenem, de rögtön! alapon, a legmeredekebb lejtõt választjuk, és csak botladozunk elõre a parton. Határozottan elhessegetjük a visszafordulásra, vagyis a szisztematikus útkeresésre vonatkozó, csábítóan ésszerûnek tûnõ gondolatainkat, és nyomulunk elõre, mintha teljesen bizonyosak lennénk önmagunkban, pedig.
Érezzük, hogy jó utat választottunk, szívünk zakatol az izgalom, a félelem és a rohanás Hyppolit, a lakáj-i elegyében (ebbõl is egy kicsikét, meg abból is egy kicsikét). Nem is számítottunk rá, hogy van egy ilyen meredek, vagyis ilyen gyors levezetõ út is. Hát hiszen kapitális emberke vagyok elbeszélõ! Tulajdonképpen elbeszélõ még egy gyorsabb utat mutattam, mint amit eddig is ismertünk! És mi még megijedtünk tõlem! Ilyet! Már érezzük is a talaj laposodását, valami homálygó derengést is mintha látnánk, a fák pedig egyértelmûen ritkulnak, szívünkre a megnyugvás reménye száll, habár furcsálljuk a világosság mibenlétét. Most vagy sötét van, és akkor legyen sötét, de tényleg, gondoljuk furcsállkodva, vagy ha világosság, akkor legyenek lámpák, szórt mesterséges fények, amint az egy településhez illik.
Ahogy kiérünk az erdõbõl, és a talaj dombosságát szinte teljesen elveszíti, hirtelen eltûnik a látótér, a levegõ pedig lehûl. Utunk rögtön a homályba veszne? Ebben a ködben hogy találjuk meg a továbbvezetõ ösvényt? És miért van világos, bár homályos? Jaj, ez a sós pára, hogy tapad a szemre, a szájra, az agyra! Ez a kontinentális éghajlatra nem jellemzõ, ha jól emlékszünk, így tanultuk hatodikban. Vagy mégis inkább hetedikben? Ó, Istenem, micsoda kétségbeesés, micsoda szomorúság mindenfelõl! Ez itt az északi romantika tája volna? Nincs hideg, mégis – ahogy mondani szokták – csontig hatol a kellemetlen nedvesség. Kezdjük elveszíteni a reményt. Mégiscsak vissza kellett volna fordulni. Még vissza lehet, mégis úgy érezzük, hogy túl késõ.
Ahogy belefúródunk a homályba, úgy tudjuk tudomásul venni a környezettárgyakat: emitt a lélekfájdalom térdepel bokánkhoz, most meg a félelem apró bogáncsait kell leszedegetnünk a zokninkról. Itt át kell lépnünk a harag kidõlt törzsén, közben a frusztráció száraz ágai lágyan karcolják lábszárunkat. A gyomrunk egy pillanatra összerándul.
Most már, ha homályosan is, látjuk az utat.
Ez itt az elbeszélés ösvénye.
Egy széles fennsík szélén állunk. Az út szerpentinként kanyarog lefelé egy meredek sziklafalon: az egyik oldalon visszatartott könnyek csöpögnek halkan az ösvényre, míg a másik oldalon mérges szakadék nyílik. Ebben a tengeri ködben vigyázni kell minden mozdulatra.
De már itt is a valódi síkság, ez a rohadt sós pára teljesen elborítja. Kitapogatjuk a ködben Hans Castorp hamburgi otthonának kapuját, közben a nemrégen a természetben eltöltött kellemes, sörös órákat nosztalgiává oldja az emlékezés. A Hansa-városnak nem otthona a romantika, ahogy a nyúl nem vadász, és Kádár János nem Horthy Miklós. (De bizony, hogy egyívásúak pedig!) Bizony ez maximum a/The Beatles-nek otthona, annak is csak úgy félidiglen. Továbbszerencsétlenkedve azonban az összevissza ágazó csatornák között, végre nagy, tiszta levegõt vehetünk a Weser partján tavasszal, délután, ahol a ködbõl két rohanó személy mozgóképe bontakozik ki, s elõretekintve kitisztul a látóhatár.
A vidéki fiatalok Budapesten definíciója szerint, két öreg, mert 25 év fölöttiek.
Az egyik a fejét makacsul a földre szegezõ XA20 WH, hajlott hátát csak úgy húzza maga után, a másik pedig egy nõ, talán 29 éves, ha lehet, illetve most kaptam elbeszélõ a hírt, hogy holnap ünnepeli a harmincadik születésnapját. Ez is kor? – fintorgunk mi harmincöt évesek és az öregnél is öregebbek, fogatlan vén kecskék, pedig hát.
A nõ dühös és sötét karikák csúfítják óriási, világoskék szemeit. Ez a nõ vagy nem nagyon aludt, vagy túl sokat sírt. Vagy is, is. Talán a kor miatt. Hja, nagy úr az idõ, tán a legnagyobb. XA20-nál két táska is van, a saját lábszárát csapkodja vele, vagy rásújt a környezõ növényzetre, csak úgy, mindenféle cél nélkül, mint a munkásököl, vasököl. Bánatos levelek hullnak szerteszéjjel.
– És mégis hogy képzelted, hogy csak úgy berontasz ide, annak ellenére, hogy nem hívtalak, mit gondolsz, hogy érzem most magam?! – kérdi hangos felháborodással és németül a törékeny nõ, kialvatlan és/vagy kisírt szemeiben a harag vet szikrát. (Hej, de szép pedig így, hét vármegyében, azazhogy szabad német államban nem akadna párja!)
– Tudom, hogy nem szabadott volna – rebegi, szintén németül, XA20, ezen munka elbeszélõ kijelöltem fõszereplõje –, de nem bírtam ki. Látni akartalak. Bocsánat – mondja a lábuk alatt zörgõ kavicsoknak.
– És az közben téged egyáltalán nem érdekel, hogy én mit élek át?! Nézd, XA, én igazán nem tudom, hogy mi van a te fejedben, de azt hiszem, megmondtam világosan a telefonban, hogy vége! Egyébként sem volt komoly dolog, úgyhogy igazán nem gondolhattam, hogy téged ilyen rosszul érint majd az ilyesmi.
– Igen, de aztán mikor elbúcsúztál, egy csomó puszit küldtél – veti közbe XA, cipõje orrával arrébb rúgva egy száraz reményfoszlányt.
– Na, igen, ez hiba volt – zárja be, rebbenõ foszlányra harciasan rátaposván, az utolsó kiskaput a nõ, és persze megint németül zárja be, ez azonban elbeszélõengem nem akadályoz abban, hogy mégis magyarul mondassam el velük mindezt, hogy nehogy úgy járjunk, mint a franciául nem tudó olvasó, amikor a Háború és békébe belekezdve nem gyõzi keresgélni a lábjegyzeteket. A regénybe belekezdve ráadásul egyesek abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy ez úgysem fontos, és megpróbáljuk átugrani a túlfranciázott részeket, és akkor lehet részünk a szellemi seggreesésben, látván, mennyire sok ez, sok, sok, sok, és anélkül semmi értelme a rákövetkezõknek. Visszabattyogunk hát kelletlen az elejére.
Ám XA most nem a regényírás, hanem saját élete nehézségeibe gondol bele. Pedig ha belegondolna, eszébe juthatna még ezzel kapcsolatban A varázshegy is, ahol meg éppen a regény csúcspontjának mondott Madame Chauchat-s jelenet, amiben meg kizárólag franciául beszélnek, de mi, akik nem beszélünk franciául, ahelyett, hogy az érzelmi-erotikus töltést élveznénk, bõszen a fõszöveg meg a jegyzetek között lapozunk, s közben arra gondolunk, mégiscsak tovább kellett volna jutni a tizenharmadik leckénél. De XA, aki egyébként szintén nem beszél franciául, ebbe se gondol bele, csak búsan mered és táskáival sújt.
– XA, én tényleg... nagyon tetszel nekem, nagyon kedvellek is, nagyon vonzónak tartalak meg szexinek meg minden, de értsd meg, ez nekem nem volt olyan fontos, és nem tudtam, hogy neked olyan fontos. És az elejétõl fogva mondtam, hogy ez nekem csak egy kaland, nem pedig egy kapcsolat, és sose mondtam, hogy ez másképp lesz.
– Egy kaland? – szisszen fel XA a még jobban megbántottak tompa recsegésével.
– Miért? Szerinted ez egy normális kapcsolat volt?
„Volt?” – gondolja XA, de mondani csak ennyit mond:
– De azért nem kaland.
– Na, jó – folytatja szigorú modorában a törékeny észak-német nõ. – De szerinted ez egy normális kapcsolat volt?
– Nem – egyezik bele XA, fejét még jobban lehorgasztva –, nem volt az – s rácsap egy tövises rációszálra.
– Na hát akkor. Egyszerûen úgy éreztem, hogy ezt most nem tudom tovább folytatni. Nagyon szerettelek és szeretlek, de most másra kell koncentrálnom. És szerintem neked is másra kell koncentrálnod. Nem lehet mindig rajtam lógnod.
– Jó – tompul bele az egészbe mind jobban XA.
– Nagyon jó volt veled mindenütt és minden, de most ezt nem akarom tovább. Nem tudtam, hogy ez így fog fájni, bocsánatot kérek, hogyha túl durva voltam, nem akartam.
– Semmi baj.
XA, hiába bámulja mereven a földet, megbotlik a kilátástalanság egyik kiálló gyökerében, és németül káromkodik.
– Úgy, érzem, magammal kell foglalkoznom – ismerteti közeljövõtervét a német nõ –, nagyon sok megoldatlan problémám van, itt van ez az állás, ez a lakás, nem tudom, hogy mit csináljak, és ennek az egésznek a jövõvel semmi kapcsolata. Nincs jövõje! Vagy te milyen jövõt tudsz elképzelni?
Most egy pillanatra megállnak egy meghittségvesztõ bokor mellett, és XA a nõ felé kapja a fejét, hogy lássa, milyen az arca most. Hát, látja: villámlik a kimerült szeme, arca a fáradtság miatt meg csak kevés érzelmet tud kifejezni. Az érzelmi élet megélésének határait a fizikum így jelöli ki. XA vissza is kapja a tekintetét, s szorgalmasan vizsgálja tovább a talaj egyenetlenségeit. (Azt ugyan vizsgálhatja itt, Alsó-Szászországban!) Estére jár, és egyértelmûen sötétedik.
– Nem tudom. Nem tudtam... – válaszol XA elcsukló hangon, s közben belülrõl az ajkait harapdálja, hogy visszatartsa elõtörni készülõ sírását.
Idõközben elhagyták a Wesert, és egy sarokra érkeznek.
– Várj – mondja a nõ –, gyere, pénzt kell kivennem.
XA engedelmesen követi. A kis helyiségben, a bankautomatnál már ott áll egy férfi. A nõ és XA csöndben várnak egymás mellett, a férfi azonban sokáig szöszmötöl. Kiveszi a kártyáját, újra beteszi, ütögeti a billentyûzetet, na, ez a nyelv, hogy német, ez a PIN-kód, most üti be, hogy pénzfelvétel, most az összeget, de kijön a kártya, túl sokat ütött be a szerencsétlen. A német nõ németül toppant egyet dühében, mint egy elkényeztetett kastélyos kisasszony, de a férfi a háta mögötti türlemetlenséget láthatólag észre sem veszi, pityegteti tovább a masinát. XA arra gondol, hogy még a legsúlyosabb körülmények között is akad valami igazán nem-tragikus, mint ez is, tragédiába nem illõ idõhúzás, és hogy életünk gyakran, ha nem is Csehov-dráma, de legalábbis Csehov-regény. Kár, hogy nem írt, de végül is szerencse. A német nõ ezalatt a férfi hátára koncentrál olyan erõsen, hogy ha lézerimplantátumos szemei lennének, biztosan kiégetné a férfi hátát, sõt az egész testet átégetné, és akkor véres testnedvek csordulnának ki a lyukból, miközben égett hús és ruha szagát lehetne érezni, de az élet nem regénye sem Anton Csehovnak, sem William Gibsonnak, így hát a férfi három kísérlet után elmegy. XA megfigyeli, durva, iszákos, „német” feje van, ami ezen a tájékon nem nagyon tipikus, a negyvenes pacáknak.
És az az igazság, hogy most, ebben a pillanatban, amikor XA megfigyeli ezt a pasast, valaki más is gondol még valamit. Ám nemcsak azt lenne most nehéz elmagyarázni, hogy mit gondol ez a más valaki, de azt is, hogy ki ez a gondolkodó lény. Ha mégis megpróbálnánk közelebb kerülni a gondolathoz, akkor valami nagyon erõs idegenséget éreznénk, nagyobb idegenséget, mint amilyet XA érzett, meglátva az alsószász tájat.
Akármi is volt a gondolat, XA egy lépéssel közelebb húzódik az automatához, ahol a német nõ most tempósan üti be a kért adatokat, és hiába minden szájharapási kísérlet, érzi, hogy most nem a köd az, amitõl homályosan lát, hanem a könnyek, melyek elárasztották a látómezõt.
Amikor szótlanul kilépnek a helyiségbõl, XA akkor veszi észre, hogy a pályaudvarhoz sétáltak, azazhogy rohantak eddig. Az alsószász pályaudvar elõtt egy óriási, szinte teljesen üres tér helyezkedik el, még fák sincsenek, csak nagyon sok bicikli meg autó sorakozik szép rendben. A pályaudvar jelentése az utazás. XA megtorpan, a földre dobja táskáit, és könnyes szemével a német nõre néz. A nõ arcán ugyanaz az égõ fáradtság, úgyhogy lassan szárazságnak mondanánk. (Hiába, a modern nõk mind száraz bõrrel küzdenek, de arról senki sem beszél, milyen volt száz évekkel ezelõtt a nõi arcbõr, s elbeszélõ emögött a kozmetikai ipar ellenérdekeltségét sejtem, merõ rosszindulatból és világismeretbõl.)
Mivel a téren nincsenenek növények, a gondolatok és az érzelmek csak áttételesen nyernek kifejezést. A növények helyett közvilágítás van: ostorlámpák garmada árasztja a fényt.
XA összehasonlítja magában a múltat a jelennel, és arra gondol, hogy hogy ronthatta el ilyen hirtelen. A német nõ arra gondol, mennyire nehéz ez az egész, és hogy szeretne megszabadulni már ettõl, amit egyébként is rákényszerítettek. Elbeszélõ arra gondolok, hogy XA és a német nõ legalább olyan sebesen rohant el a Weser partjáról az állomásra, amilyen sebesen mi ereszkedtünk le nemrég az elbeszélés ösvényén. És még valaki gondol valamit, amit a leghívebben talán úgy lehetne magyar nyelvre fordítani, hogy „Elég!”.
Ekkor XA tudatát, elbeszélõ hogy úgy mondjam, elemi erõvel árasztják el a múlt napfényes képei, óriási kontrasztot képezve a jelen ködképes valóságával. Mintha a várat hasonlítanánk a szarhoz, amelybõl pedig köztudomásúlag nem lehet ilyen épületet emelni. Valóság lenne, hogy ilyen borús homályokból épül fel az élet, s hogy a napfény operettországa meg a felhõkkel borított Niedersachsen ugyanazon a bolygón van?
Hiába nincsenek msotanra se felhõk az égen, se köd a földön, mert feltartóztathatatlanul besötétedik.
A nõ látja, hogy XA érzelmileg összeomlik, s arra gondol, de kár, hogy nem történhetett ez az egész valahogy másképp, és hogy mennyire sajnálja, és maga miatt is sajnálja, de így kell lennie, ez már eldöntött kérdés. Amint XA végre vissza tudja nyelni könnyeit, megkérdezi:
– Visszamenjek? – S a kilátástalanság, melynek gyökerében az imént botlott meg, most a gyomrában ver gyökeret.
– Semmi értelme, hogy itt maradj... ezek után – hangzik elszántan és tudatosan. Ebbõl a tûzrõlpattant menyecskébõl akár topmenedzseri vállalatigazgató lehetne, bizony elbeszélõ mondom! És nem is menyecske még, csak leány! És a nõ, aki leány, még kijátssza a jogi kártyát is: – Egyébként se hívtalak. Magad vállaltad.
No, ez bizony igaz, XA is tudja, nincs mit tenni, a fejet lehajtva, önként kell menni a vágóhídra, vagyis hogy a pályaudvarra.
– Azt hittem, elõbb érkezel, és majd tovább tudunk beszélgetni, de ez az utolsó vonat – közli tényszerûen az öntudatos nõ, aki, mint minden nõ, minden praktikusra gondol.
„Na, ja” – gondolja XA, magyar létére németül, felkapja fejét, megint megnézi a német nõt könnyes szemeivel.
– Igen, nagyon lassan értünk ide, arany öntudat – válaszolja XA bûnbánóan.
A nõ odavág a szemével, mintha pulyka lenne, és csõrével koppintana oda:
– Mi?! Arany?!
XA a kezével hadonászik, mintegy elnézést kérve azért is, hogy van:
– Semmi, mindegy, magyarul van. – Pedig németül volt.
Már az állomás, pontosabban a fõpályaudvar épületében vannak. Valóban, tíz perc múlva megy az utolsó vonat. XA összeomlása teljes, görnyedt hátát, vállát, lógó táskáit és lábát élettelen vonszolja maga után. Száját harapdálva hol sír, hol nem sír, a vékony, kicsi és egyébként bizonyára nagyon kedves német nõ pedig egyre jobban kétségbeesik mindezek láttán.
A nõ megveszi a jegyet, XA egy méterrel lemaradva, akár ha iszlám férjének második felesége volna, görnyedten táskát lóbáz. Míg XA csak arra gondol, ne sírjon-e, erõlködjön-e, vagy úgyis mindegy, és ezt gondolkodásnak elbeszélõ nem is merném nevezni, inkább csak reflexív kapkodásnak és hiábavaló erõfeszítésnek, addig az egyébként bizonyára kedves nõ belátja, hogy várakozásai, miszerint „két felnõtt, erõs, önálló és elszánt ember”, igen, feltétlenül legelõször is: erõs ember emelkedett lélekkel, habár, mint mázsás szikla, oly nehéz szívvel megbeszélik ezt, és elválnak jövõbe mutató békességgel, tehát ezek a várakozásai nem teljesültek.
Alighanem ez a törékeny, de erõs akaratú, nagy kék szemû német nõ még ráadásul jól le is akarta dorongolni XÁ-t, amiért az éppen csak szándékát bejelentve, de vele semmit meg nem beszélve jelent meg a Weser partján, táskáit szomorúan lóbálva, habár a táskák a legkevesebb, most azonban azt kellett és még mindig kell látnia, hogy ez az ember nem az az ember, aki csak úgy, ellentmondást nem tûrvén, elõzõ nap felhívta, és azt mondta, jövök, mert jönnöm kell és kész, hanem ez itt egy védtelen ember, aki kétségbeesésében cselekszik, s „mindjárt teljesen összeomlik még itt nekem”.
A peronra érve, csak állnak ott, mint kiállítási tárgyak, XA szipog vagy nem szipog, a nagy kék szemû nõ pedig részvéttel néz, szemébõl eltûnt a harag, riadtan néz, hogy mit lehetne tenni, dehát nem nagyon lehet semmit. Végképp besötétedett, az üvegbúra alatt is jól látszik, pedig ilyenkor ezen a délkörön hosszúak a nappalok, de hát mégse Moszkva vagy a híres Szentpétervár. Máskor XA biztos felsóhajtana: ó, Moszkva, Moszkva, vagy pedig: ó, a leningrádi fehér éjszakák, de most csak sír, harapdál, semmi sem használ. A nõ meg van rendülve.
– Akarsz inkább itt maradni és holnap reggel elmenni? – kérdi, a maga számára is váratlanul.
XÁ-t átjárja a remény érzése, de eszébe jut az elszánt arc, az égõ tekintet, a hideg hang, az arany öntudat, és tudja, a remény a legrosszabb, ami ebben az esetben õbenne növekedhetne. Ennek a reménynek a gyökere semmitmondó, céltalan gyötrelemfában folytatódhatna. És – villan eszébe gúnnyal – a jog sem az õ oldalán áll. Megrázza a fejét. A nõ nem könnyebbül meg. Ijedten nézi, hogy omlik össze valaki – egyfelõl az õ csapásai alatt, másfelõl persze teljesen jogtalanul. Ha nem jött volna el, nem omolna most össze. Persze lehet, hogy épp azért jött, hogy itt összeomolhasson. De ezt már nem a fiatal, rémült nõ gondolja, hanem elbeszélõ teszem hozzá.
– Jól vagy? El tudsz menni a vonattal? – A nõ hangja is egyre több kétségbeeséssel telítõdik. XA bólogat, és felnéz a táblára. Most, hogy mondhat valamit, sírását is jobban visszatartja:
– De ez Hannoverbe megy – mondja annyira szomorúan, amennyire ezt a mondatot, ha kiejtették valaha már, soha nem.
A nõ igazat ad neki:
– Igen, Hannoverben át kell szállni.
A pályaudvar területén, amint már említettem elbeszélõ, nincsenek növények. A kristálybúra tárgyilagosságán törnek meg ezért most az érzések. Az érzésnek így nincs most háza, hanem a háznak van érzése. De ez a nagy ház, ez a nagy, tiszta, alsószász pályaudvar a maga objektivitásával nem képes az értelmezésre és az együttérzésre. Kristályfalairól lepattognak a fájdalom alfajai. A két ember mellett húzódó sínpár viszont gonoszul sziszegni kezd, rácáfolva az állomás érzelemmentességére:
– Ez már az? – kérdezi XA megdöbbenve. Valahogy azt hitte, egy darabig még elálldogálhatnak, õ verheti a lábát a szatyrokkal, tarthatja vissza a sírását, ez is valami. Olyan, mint a remény, csak épp pont a remény hiányzik belõle. Ennek az átmeneti állapotnak az átmenetiségét tényleges átmenetisége adja – hogy elbeszélõ úgy mondjam.
A német nõ csak bólint, hogy igen, de akkor a vonat már az üveg félhenger egyik bejáratánál tart. Hiába, gondolja, XA, ez a nõ tényleg nagyon praktikus. Egy Csehov-drámában biztos itt kellene álldogálniuk hosszasan, könnybõl és szóból kifogyva, de hát ez nem Oroszország. A mostanra kiégett szemû német nõ pedig azt gondolja, hogy ez borzasztó, és hogy talán aludni se fog tudni, pedig holnap mennyi dolga, hiszen születésnap lesz nála, na, persze, nem az após vagy nagybácsi születésnapja, ahová nem vezetett el minket az elbeszélés útja. Ezért, miközben XA, ijedtében, hogy mégis el kell menni, és értetlenségében, hogy miért utasította vissza a ma estére szóló mégis-meghívást, abbahagyja a táskákkal való hadonászást, mi aggódva arra gondolunk, hogy azt a névnapi vagy szülinapi vacsorát már biztosan lekéstük, ami nem éppen helyénvaló, sõt, elbeszélõ meg kell mondjam: kimondottan érzéketlen gondolat épp egy ilyen pillanatban, mikor mások kisírják a szemüket, vagy legalábbis más kisírja a szemét.
Ebben az ellentmondásos hangulatban, amikor mi csak holmi töltött káposztákra, rántott húsokra és erõs házi borokra gondolunk, hogy nem szégyelljük magunkat, XÁ-t fejbe kólintja az érzés, hogy valaki más megint gondol valamit, de annyira szomorú, és érzi, hogy annyira hiányozni fog neki ez a nõ, hogy ezzel a másik érzéssel vagy élménnyel egyáltalán nem tud foglalkozni. Csak áll ott, szerencsétlen, a nõ is azt gondolja: szerencsétlen, aztán odalép hozzá, és õk, akik egy darabig olyan jóban voltak, de most közéjük férkõzött a meghittségvesztõ növények szelleme, és elvette a varázst, amellyel egymáshoz voltak kötve, õk megölelik egymást, erõsen és kétségbeesetten, és XA szemébõl záprozni kezd a könny. Elejti a táskákat.
Mikor elengedik egymást, jut csak eszébe:
– Ja, tessék – emeli fel az egyiket, de a másik nem fogja meg, úgyhogy XA megint leteszi a földre, kicsit közelebb a nõhöz –, boldog születésnapot. – Aztán beharapja a száját. A nõ a fejét rázza. Mint ha azt mondaná, nem kell az ajándék.
Fell kell szállni a vonatra. XA dörmögi:
– De neked vettem. Különben sem tudnám mire használni. – Hát persze, egy nõi táska van benne. XA ugyan hajlamos nõies dolgokhoz vonzódni, de nõi táskát azért sosem hordana magával. A nõ rettenetesnek tartja, hogy õ ezek után a férfitól még ajándékot is kapjon. Minek még ezzel is súlyosbítani ezt az egészet? – gondolja.
XA beszáll a vonatba, otthagyva a peronon a táskát az ajándékkal, bemegy az egyik fülkébe, leül, néz kifelé, de a nõ integet neki, kihívja. XA az ajtóhoz megy. Néznek egymásra, XA fent áll, a törékeny nõ lenn. Hullámos szõke haja szétzilálódott, apró piros száját mintha már õ is belülrõl harapdálna, jele a kitörni készülõ könnyeknek, nagy kék szemei most még sötétebb árnyékban látszanak. XA ránéz, de a nõ, még így ziláltan is, olyan szép, olyan kívánatos, olyan kedves, és látszik, hogy segíteni akar, de nem lehet, mert XA agyának legmélyén csak az a gondolat zakatol, pedig a vonat még áll, hogy vége. Rándul egyet a szerelvény, a nõ, aki most a férfinak fájdalmasan szép, odanyújtja a kezét, XA megfogja, megszorítja, és már indul is a vonat. Még nézhetik egymást egy-két másodpercig, aztán eltûnnek a szem elõl.
XA kinéz a vonatból, de már semmit sem lát. A látóhatár teljesen besötétedett.

A vonat teljesen kihalt, és XA kimerülten dõl az ürés kupéban az ülésekre, és most, hogy már a vonat is megy (habár ezek a modern vonatok még csak nem is zakatolnak), már teljes joggal zakatolhat a fejében az az egy gondolat, hogy vége. Lám õt is egy gondolat bántja, akár a költõt, aki ugyanakkor a szabadságért feláldozta volna a szerelmét, melyet XÁ-ról semmiképpen sem mondhatnánk el.
Miközben XA azt gondolja, hogy vége, elbeszélõ azt gondolom, milyen érdekes, hogy ez a nõ éppen ettõl a férfitól, XÁ-tól tudta meg, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek és nem szerinti névmások, és megdöbbenve kérdezte, hogy dehát akkor hogy különböztetik meg a személyeket, ha két különnemûrõl beszélnek. Mire XA azt felelte, hogy hát azt mondják például: a nõ, a lány, az asszony, amit hallva e német nõ, amikor még boldog és elragadtatott német nõ volt, nem pedig elcsigázott és szomorú, mint most, igen csodálkozott, és igen furcsákat gondolt a magyar nyelvrõl, sõt napokig biztos volt benne, hogy a fiú – mert ilyenkor, amikor ilyen elragadtatottak, az öregek is fiúk lesznek – csak hülyéskedik vele.
Pedig mi, akik magyarok vagyunk, tudjuk, hogy ez a véres valóság. Tudjuk, hogy nem elég azt írnunk: õ megkérdezte tõle. És az olyan közülünk valók, mint amilyen elbeszélõ is vagyok, ezt a véres valóságot még jobban tudják, amikor egy férfi meg egy nõ beszélgetését úgy írják le, ahogy az imént elbeszélõ.
De XA persze nem gondol a különnemûek közötti interakciók leírásának, különösen pedig az írói beszéltetésnek a problémáira nem gondol, hanem inkább azon morfondírozik, hogy a pezsgõt meg elfeljtette odaadni. Na, persze minek is adta volna oda, amikor a buliba már úgysem hivatalos. Az már tényleg nem lett volna odaillõ. És bár igaz, hogy sírva vigad a magyar, az sem odaillõ, hogy pezsgõvel tegye mindezt – ha legalább egy kis bikavér vagy törkölypálinka volna. Igaz, hogy a bikavértõl mindig ég a gyomra. De ki gondol most gyomorégésre, amikor szívek pusztává égetése van soron? Az orosz pezsgõ se kutya azonban, dönti el XA a kérdést, azzal is lehet sírva vigadni, a nemzeti érzéseket mindez nem befolyásolja. És még a gyomra is mindig ég tõle.
Miután a kalauz eléggé eltávolodott (hiába, kelet-európai félelmeinket nehezen tudjuk levetkõzni: „közterületen szeszes italt fogyasztani tilos”, miközben a jó alsószászok úton-útfélen vedelik az alkoholt, hogy a kutya se hederít rájuk s õk sem egymásra), XA kiveszi a szatyorból a pezsgõt, megcsavarja a drótot, és a többit kitalálhatjuk az eddigi táskarázásból, habár a mérték minden határt fölülmúl. Két méteres magasságból, minden oldalon csorog a lé a fülke falairól, magának XÁ-nak pedig mindene, de valamiért fõleg a nadrágja csurompezsgõsen simul vékony testalkatára.
Elbeszélõ nem hallgathatom el, hogy ez alkalommal elhangzik egy pár basszameg, sõt kurvaélet is, majd XA rövid idõre a kezébe temeti az arcát, és átgondolja a helyzetét. Azt gondolja, hogy az élet nemcsak hogy nem habostorta és nemcsak hogy nem leányregény, de ráadásul még csak irodalom sem. Hogy ilyen szomorú gondolatok közé, az élet ilyen mély örvényéhez ez aztán, hogy pezsgõben tocsog a nadrágja, és a falak meg az ülések szintén pezsgõtõl ragadnak és bûzlenek, ez aztán egyáltalán nem illik. Hogy ez egy akármilyen regényben se fordulhatna elõ. (Pedig, íme, elõfordul.) Aztán arra gondol, milyen borzasztó, hogy az ember még egy ilyen szörnyû és elviselhetetlen fájdalmat se tudjon rendesen átélni, mert hát kérdem én, kérdi õ, ki tudna folyamatosan és erõsen arra gondolni, hogy elvesztette a kedvesét, amikor még a töke is russzkoje igrísztojétõl ragacsos. Aztán pedig arra gondol, hogy át kéne menni egy másik fülkébe, mert ebben a mocsokban csak nem maradhat, és akkor átmegy.
A másik fülkében éri a következõ meglepetés, hogy az üvegben a robbanás után már alig maradt ital. Na, ebbõl aztán hogy csinálunk sírva vigadást? De ha ló nincs szamár is jó, illetõleg, ha sok nincsen, akkor szeressük a keveset alapon ezt is benyakalja, de meg se érzi, csak a kellemetlen, a szégyennel határos érzést érzi, amiért ezt a csinos, modern és persze németesen tiszta vonatbelsõt így bepiszkolta, meg azt a másik, sokkal kellemetlenebb érzést, hogy azt a harmadik, rettenetes érzést, hogy ez a német nõ elhagyta, õ sehogy se bírja direktben elviselni, hanem csak az alkohol gõzén keresztül átszûrve kívánja megélni.
– Mit gondol kend: teaszûrõ az az alkohol, amin majd fennakadnak a többé már haszontalan tealevelek? És majd, az alkoholon átszûrve élete teáját, megihatja, ami hasznos és finom, magát a teát, és kidobhatja belõle, ami fájdalmas, zavaros, keserû, a leveleket? Vagy tán azt hiszi kend, hogy olyan szûrõ az alkohol, mint a nyelv Immánuel Kant mûveiben, ami nem engedi, hogy úgy ismerjük meg a világot, ahogyan van, hanem rendet tár a szemünk elé, mintha mindenben valami értelem volna? És azt képzeli kend, hogy ez a rend, az alkoholnyelv rendje majd új világot: rendet csinál a maga lelkében is? Ha nincsen lélek rendszer nélkül – majd csinálunk? – kérdezzük felháborodva XÁ-t, mert most azt játsszuk, hogy mi vagyunk a szuperegója, és közben még az ujjunkkal is megfenyegetjük, habár, ismét csak oda nem tartozóan, titokban a névnapi vagy szülinapi vacsora fogásaira gondolunk, és hirtelen rádöbbenünk, hogy szegedi halászlé is lett volna azon felszolgálva, azazhogy lett is, de az már nekünk olyan, mint Rómeónek Júlia feltámadása. Nem hiába mondogatta nekünk édesdajkánk (ha ugyan volt, mert volt, akinek még gyerekszobája se volt), hogy ne fussunk olyan szekér után, amelyik nem vesz fel. Na, hát ez a névnapi vacsora is olyan szekér volt, és ez a vonat, illetve szekér már elment.
Ahogyan mi is szavunkat feledtük, hiszen Immánuel Kantnál tartottunk, úgy tén XA is. Nem is válaszol, nem is moccan, csak nadrágjáról, mely íme úgy bepiszkolódott, ahogyan mi is néha bepiszkolódunk az élet megélése közben, csöppen egy-egy szem orosz pezsgõ a kisuvickolt észak-német padlóra.
– Mire gondolsz XA? A szeszes teaszûrõre gondolsz, XA, ami majd kiszûri belõled a bánatot? Vagy az alkoholnyelvre gondolsz, XA, ami helyreteszi kizökkent életed?
De a vonaton ülõ XA olyan, mint Gogolnál Oroszország, a trojka. Amilyen az orosz hon a Holt lelkekben, olyan XA e regényben: nem felel.

Amíg azonban Oroszország és XA nem felel, a törékeny és – nem hallgathatom el elbeszélõ – kimondottan szép német nõ, szomorúan, a világtól megundorodottan sétál vissza a kiindulási pontra a Weser partján. Érdekes, hogy a mesterséges világításnál egész mássá lesznek a növények. „Emlékszem – gondolja menet közben a szõke német nõ –, hogy az ott a kilátástalanság gyökere volt egy órája még, s most egész egyértelmûen valami kétséggaznak tûnik. Aztán az ott – látja meg –, az ott egy meghittségvesztõ cserjének tûnt idefelé, és most sivár tölgy, semmi más.” De nemcsak a növények tekintetében merülnek fel kétségek, hanem a látszólag büszkén lépegetõ nõ gondolatai- és érzelmeiben is. Egyik kétséget, hogy nem szabadott volna csak úgy feltenni a vonatra, és esetleg még valami utcasarkon összeomlik, vagy a sínekre veti magát, követi a másik, hogy talán mégiscsak próbálkozni kellett volna, esélyt adni a javulásra, várni, engedni a posványos senyvedés csábításának, amely minden megromló emberi kapcsolatban ott lapul, amíg a kapcsot széjjel nem szakítják.
Ha például valami ételnek képzelnénk el az emberi kapcsolatokat, akkor, persze elsõsorban is arra a névnapi vacsorára, különösen pedig a szegedi halászlére gondolnánk, amilyen éhenkórászok és szõrösszívûek vagyunk. Hogy még Jézus Krisztus is jól bevacsorázott, mielõtt a keresztre adta volna magát, nem tagadható, ám hol vannak a mi jelenlegi szenvedéseink az övétõl, mikor minékünk csak az elbeszélés útján kell járnunk, és egy elmaradt szegedi halászlére gondolnunk, amelyet most elbeszélõ az emberi kapcsolatokhoz hasonlítok, amely nem lenne olyan romlandó, ha nem lenne benne hal. Szerencsére a hûtõszekrény korában akár napokra, lefagyasztva akár évre, évekre is lehet tartósítani. Nincs is semmi baj, de hát gyakran úgy kapkodunk, rohanunk, elfelejtjük betenni a hûtõbe, aztán este, hazaérve gyanúsan szaglásszuk, jó-e még.
Ugyanígy járunk emberi kapcsolatainkkal, amikor elfelejtünk gondoskodni róluk, és hagyjuk, hogy a távollét, a félreértés, a türelmetlenség vagy az unalom gombái és baktériumai elkezdjenek szaporodni benne. Észhez kapunk, elkezdjük szaglászni, jó-e még, vagy ki kell dobni a vécébe. Vannak, akik nem kockáztatnak, lehúzzák az egészet a retyón, aztán megpróbálnak nem sajnálkozni (már az elkészítés is, ugye, milyen pepecs munka, hiszen tiszai halászlé, alaplével, passzírozással, hajaj! – igaz, sokan a turmixgéppel csapják be magukat). Mások azonban hosszasan kísérleteznek, kóstolják hidegen, kóstolják melegen, de aztán csak el kell dönteni, hogy jó-e vagy sem. És ezeknek az embereknek egy része aztán annyira sajnálja a belefeccölt idõt, energiát és lelket, amely nélkül köztudomásúlag nem lehet jól fõzni, hogy nincs szíve az enyészetnek adni. Õk búsan kóstolgatják, kavargatják, sõt gyakran visszateszik a hûtõbe, hátha másnap másképp érzik.
Nagyon is sokan tartoznak az olyan emberek közé, akiknek nincs szívük a budiba loccsantani megromlott emberi kapcsolataikat, hanem kavargatják, melegítik, savanyú arccal kóstolgatják, majd ehhez tartozó sanyarú képpel konstatálják: ez már megromlott. És másnap persze, ha újra kiveszük a hûtõbõl, már kóstolni se kell, a szagából is oly bizonyos, mert hát a hal borzasztó tud lenne, mégis még kicsit sóhajtozunk, mielõtt kilottyintanánk. Amikor a posványos senyvedés csábításáról beszéltem elbeszélõ, akkor tehát a megromlott halászló csalódott képpel való kevergetésére gondoltam.
A német nõ azonban épp attól tart, hogy õ meg azokhoz tartozik, akik meg se kóstolják, csak ránéznek, és ha valami gyanús, már loccsintják is, nehogy az egész lakás büdös legyen. Án nem tud dûlõre jutni kétségein, ami e lapos alsószász tájon, ahol semmi sem dûlöngél, és minden automatikusan a talpára áll, nem is csoda. Na, persze ezek a kétségek csak amolyan utólagos, lépcsõházi kétségek, ahogy mondani szokták. Látni fogjuk majd egyébként, a következõ utáni fejezetben, hogy léteznek elõleges lépcsõházi kétségek is, ezekrõl azonban a szomorúan hazafelé sietõ német nõ mit sem tud.
Nagyon nehéz elbeszélõnek befejeznem ezt a fejezetet, mert ennek a bánatnak és zaklatottságnak minden tehetetlensége csak hajtja elõre a szöveget, nem engedi megállni, ahogy a magasból hulló fel-feldobott kõ is, amely mindnyájunkat hazánkra emlékeztet, is csak hull, hull, míg a földet el nem éri, megállíthatatlan. Szerencsére ebben a regényben a természet, sõt tágabban véve az egész környezet olyan, amilyennek az ideális úttörõnek kellett lennie a kommunizmusban (habár még mindig vannak úttörõk): ahol tud, segít.
A bánat, mely pedig köztudomásúlag inkább egy nagy oceán, ismét nagy ködpászmákban ereszkedik le a Weser-parti tájra, beburkolva az elbeszélés színterét. Az utólagos kétségek tépázta szép német nõ, aki tehát holnap fogja betölteni a harmincadik születésnapját, el-eltûnik a rosszkedvû idõjárási jelenségben. Érdekes megfigyelni, hogy egy helyi lakos milyen biztosan tájékozódik ebben a homályban, ahol mi, szárazsághoz szokott magyarok, csak botladozunk, és keressük a tovább vezetõ utat. Akárhogy igyekszünk a törékeny német nõ után, sehogy sem tudjuk beérni. Szõke hajfonatai még világítanak a tejes levegõben, melyet azért a jó alsószász közvilágítás nem hagy annyiban sötétleni, és – de most már mindegy is: itt, a Trauerstraße és a Weser menti dúsan zöldellõ ösvény sarkán útjaink elválnak: a nõ befordul az utcába, az elbeszélés ösvénye viszont a folyó partján vezet tovább minket egy pár méteren át. Aki nem biztos a dolgában, például szédülõs vagy csak rossz a koordinációja, inkább húzódjon ki a szélére, mert ilyenkor, tavasszal még elég hideg a Weser vize, nem ajánlatos megfürödni benne! És aztán ott, ott, majdnem szemben, úgyis mondhatnám elbeszélõ, fél kettõnél, látjuk azt a lyukat?
Most nem tudom, mit értelenkedünk, egy lyuk van, nem? Vagy látunk még más lyukat is? Nahátakkor! Gyerünk, gyerünk, csak semmi síránkozás! Még hogy halászlé, az kellett volna, akkor tán be se férnénk! Elbeszélõ kiteszem a szûröm, azazhogy a lelkem is, mi meg itt síránkozunk, kelletlenkedünk! Hát magyar anya szült bennünket? Egy-kettõ, egy-kettõ!
Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? Elismerem, elbeszélõ, elég nyirkos itt, idebent, de hát ha egyszer erre kígyózik az elbeszélés ösvénye. Ami egy pillanatra meglegyintett bennünket, de rögtön továbbrohant, az a haladás szele volt: na, az is tudja, hogy Alsó-Szászországban jó helye lesz. Hát még egy szabad Hansa-városban! De mi csak tapogatózzunk elõre, a földbõl kiálló nehézkes balkáni gyökerek nem gátolhatják fizikai elõrehaladásunkat. A homokos talaj, ahol legfeljebb a fû nõ meg, hogy a jó észak-német tehenek lelegelhessék, érezhetõen porhanyósabb lesz, mintha azt a zsíros túrót markolnánk, amit azoknak az egészséges állatoknak a tejébõl készítettek. Ebbe az túróra emlékeztetõ földbe markolva vezet át minket e szûk járat a következõ fejezetbe, amelynek – bizonyos okoknál fogva – a Közbevetõdõ fejezet címet adtam elbeszélõ.