A Merlin Színház-beli bemutatón a kötetet laudáló Márton László “szörnyeteg regénynek” nevezte Dr. Kovács opusát. Ebben a meghatározásban valószínuleg a legtöbb olvasó osztozik: azok is, akik feladták a küzdelmet, és nem olvasták végig a muvet, valamint azok, akik végül eljutottak a négyszázhuszonnegyedik oldalig. Nyilván az utóbbiakból is akadtak szép számmal, hiszen a könyv – dacára a kritikai érdeklodés hiányának – felkerült az Írók Boltja sikerlistájára. Meglepo tény, mivel A vidéki fiatalok Budapesten immanens módon, szinte programszeruen nehezíti meg a saját olvasását – ilyenformán nehéz feladat elé állítva a recenzenst, akinek a feladata a kritikai értékelésen túl (jó esetben) olvasási javaslat(ok) elovezetésére is kiterjed.
Jómagam a regényt a legújabb magyar próza egyik legizgalmasabb, kifejezetten jó tollal megírt, következetesen szubverzív és destruktív (tehát alaposan àtgondolt), ugyanakkor számos prózapoétikai megoldásában, valamint struktúráját tekintve egyenetlen, helyenként túlhajtott kísérleteként tartom számon. Bátran ajánlom tehát mindenkinek, aki el bírja olvasni. E rövid írásban ehhez a nem túlságosan könnyu vállalkozáshoz kísérelek meg némi segítséget nyújtani, s ha lehetséges volna utólag, a foszövegben címet adni a recenziónak, így hangzana: “Hogyan gondozd szörnyeteged?”

*

Az Esterházy-utalás természetesen nem véletlen: Dr. Kovács regénye nemcsak számos helyen kapcsolódik Esterházy szövegeihez (a 2. részben nyíltan vállalva a hatást), hanem maga a foszöveget ölel, egész oldalas zárójel is egyértelmuen a Bevezetés a szépirodalomba zárójelének inverze. Az kifelé zárt, kívülrekesztette a mu világán az rajta túl “fennmaradó” világot, míg emez befelé zárul. Elso pillantásra nem tunik túlságosan eredeti gesztusnak, de a kötet végére érve elnyeri az értelmét (mint ahogy számos öncélúnak tetszo fogás is értelmet nyer a következetes alkalmazás által: az impresszumban feltüntetett orosz nyelvu “eredetirol” például csak a 362. oldalon derül ki, hogy voltaképpen egy elbeszéloi poén elokészítése). A Vidéki fiatalok radikalitása ugyanis az elbeszélés nyelvi megalkotottságának és a referencialitás ebbol következo felfüggesztésének, ennek a kissé unalmassá, pépessé csócsált egyetemi közhelynek a mulatságosan provokatív és önironikus végigvitelében rejlik. Véleményem szerint ez az a nap, amely az Esterházy-próza vélelmezett árnyékát (vö. 403) a mure vetíti.
Mindemellett mégsem a nyelvkritikával kapcsolatos egyetemkörnyéki irodalomelméleti tételek, illetve azok illusztrációi uralják a szöveget. A törté– mely eleinte kifejezetten pikareszk jellegunek tunik – helyenként lendületes, magával ragadó és frenetikus humorú. A szüzsé a fohos, XA20 WH különbözo anyagi, lakásbérleti és magánéleti problémái mentén szervezodik, hogy aztán mindenféle szürreális és fantasztikus mellékvágányokra kanyarodjék. S ha az egyes epizódok között különösebb összefüggés többnyire nincs is, a cselekmény, foleg a kötet második felében, egyértelmuen az értékvesztés, a bezárulás felé halad, pontosabban: csúszik.
A fo mozgásirány, egyben a legfontosabb poétikai szervezoelv a csúszás, helyesebben a csuszamlás. Nem csupán a négyszáz oldalas elso részt követo bo húsz oldalas, Csúszás cru második részre gondolok, amely végpontján (a záró zárójel elotti oldalon!) eljut a teljes bezárulás, a tökéletes irreferencialitás, mindenféle értelemkonstrukció lehetetlenségének állapotához (“A levego ki-beáramlik, de nem rezegteti meg a hangszalagokat, a szájüregben nem ütközik semmilyen akadályba”; 424). A regény cselekményelemei is mintegy elcsúsztatva, esetlegesen, a narrátor elejtett megjegyzésének, gondolatának mellékvágányán bomlanak ki, és gyakorta a szereploket is ilyen módon változtatja meg, mozdítja el és formálja át egy-egy attribútumuk. A 182. oldalon például a felcser “hidegvérrel és hülloszemmel” tekint a fohosre, majd néhány soronként ebbol kiindulva változik a megnevezése: elobb “halszem” lesz belole, majd “halacska”, “halas” és “csuka bácsi”, végül “Potyka bácsi”. (Megjegyzendo, hogy a jobboldali politikusok hasonló módon, mellékfiguraként, mintegy en passant nyerik el helyüket a regény világában, kivétel nélkül poénhelyzetben felbukkanva.) Ugyanez a “csúsztató” eljárás jellemzi szinte mindvégig a Vidéki fiatalok narrátorának szólamát: a rendelkezésre álló információk kiforgatása, a nyelvi panelek és kötött cselekvésformák mobilizációja.
Ez a folyamatos mozgásban tartás csak részben a mindenre kiterjedo narrátori reflexió eredménye. Úgy tunik, mintha a regény írója semmit sem kívánna kihagyni, ami az eszébe jut, egyetlen (mégoly keresett) szójátékot, gondolattöredéket vagy gondolatmenetet sem. Ez a szöveg struktúráját igencsak megterhelo, halmozó gesztus egy ido után állandó alapzajként zúg az olvasó fülében, s mintha éppenséggel gyors és figyelmetlen olvasásra sarkallna – vagy, rosszabb esetben, olvasói kapitulációra. Mindez azonban – úgy tunik – szándékos írói döntés eredménye. Erre utal az a jelenet, amikor XA20 WH a drogambulancián tartózkodik, és amíg a kábítószer hatása múlni nem kezd, az orvosok folyamatosan beszéltetik. Pontosabban XA20 WH megállapítja önmagáról, hogy muködik a beszélokéje, majd a szólásmondás alanyát önálló entitássá “csúsztatja” át, és jellemzi is: “a beszéloke is csak az önreflexió illúzióját nyújtja. Olyan megfelelo eszköz, amellyel helyreállítható illetoknek a folyamatosságba vetett bizalmának a megingása. A beszéloke nem magja, maradéka vagy valamely része eszerint egy ún. személyiségnek, hanem egy semleges, illetofüggetlen hangszóró...” (236) Véleményem szerint ez a beszéloke-funkció kiterjesztheto a regény elbeszélojére, pontosabban annak véglegesen reflektív attitudjére is.
A reflexió ugyanakkor ellensúlyként is muködik. Egyrészt a mindvégig meghatározó eszközként muködo szabályok, definíciók, nyelvi automatizmusok tömkelegét ellensúlyozza (“Was ist more important? A szabál vagy a thema? Hát nem az regulának kell-e felül emelkednyi oz theman?”; 78). Másrészt a folyamatos értékvesztést bejelento, patetikus hang (“egy történet akkor van végiggondolva, ha eljutunk a leheto legrosszabb konstellációig”; 394) folytonos visszavonását biztosítja. Talán ez az utóbbi mozzanat adja a Vidéki fiatalok termékeny feszültségét: a szentimentális szólamra adott folytonos infantilizáló ellenreakció (az 1. rész befejezo mondata például a “No future” kijelentés volna, ha a következo oldalon nem követnék a fejezetet összefoglaló, iskolás ellenorzo kérdések).
Mert hát alapjában véve szentimentális regény A vidéki fiatalok Budapesten. Sot, ennél is tovább mennék: romantikus regény. Nemcsak XA20 WH-ra jellemzo, hogy “[a]molyan világregényt szeretné tehát írnia, ami róla szólna elsosorban, hogy benne milyen a világ, ami körülötte van”. (222) A csúszás/csúsztatás elbeszéloi eszköze is ennek a mindent bekebelezo poétikának a szolgálatában áll. A személyiség integritását megkérdojelezo, illetve nyelvkritikai elemeket ennek alapján sokkal inkább tekinthetjük a regény bekebelezte világ részének, mintsem a regénybeli megszólalás eloföltételének.
Az efféle világregény-típusú, alapvetoen strukturálatlan szövegnek elvileg nincs vége, a szerzo elvileg kénytelen addig írni, amíg él. Ezt a csapdát Dr. Kovács regénye – mi mással? – egy szabály bevezetésével kerüli ki: “Nullától tízéves korig az ember gyermek. Tíz- + egy idopillanatto/ól (ahol ?t?0, ha t?8) huszonötig az ember fia fiatalka. Huszonöt fölött pedig ÖREG! És kész, ahogy a tévéreklám mondja.” (146) A regény 1. része pedig akkor ér véget, amikor XA20 WH betölti a huszonötödik évét. Az ezt követo, rövid 2. rész az elbeszélo már-már kínosan referenciális, közvetlen vallomása, amely még mindig az egész kötetet közrefogó nagy zárójelen belül helyezkedik el – ilyenformán egyszerre érvénytelenítve és újra érvénybe helyezve mindazt, amit az 1. rész a szöveg és a rajta kívüli világ viszonyáról sugallt. Ez a tizenöt és fél oldalas fejezet valószínuleg az egész kötet legprovokatívabb része, amelyet egy rövid lezárás: a teljes összeomlás visszavonó-felülíró gesztus nélküli leírása követ.
A kötetet végigolvasva világosan kirajzolódik a szerzoi koncepció íve – csak éppen ennek a végigolvasásnak jelenti komoly akadályát a saját nyelv megteremtésének (romantikus?) igénye. Nem csuán az elbeszélés menetének olykor fárasztó és fölöslegesnek tuno megakasztásairól van szó, hanem elsosorban a szövegértést alapjában nehezíto asszociációhalmozásokról, ami ráadásul kiterjed még a szavak toldalékolására is. Meglehet, hogy a szerzoi szándék, miszerint az olvasó a legalapvetobb szövegegységek közelében se érezhesse magát “biztonságban”, túlságosan is sikeresen valósult meg. Hosszú passzusokon keresztül saját magunkkal kell etetni a szörnyeteget – kérdés, hogy lehet-e, szabad-e ennyit követelni az olvasótól? A szerzo helyenként mintha összekeverte volna a saját nyelv és a saját stílus megteremtésének a kívánalmát – a saját stílusét, ami egyszerre kevesebb és több is, mint nyelv, és aminek tekintetében A vidéki fiatalok Budapesten – melynek hibái és erényei ezek szerint jórészt azonos torol fakadnak – igen komoly reményekre jogosítja.
Rövidre fogott olvasási javaslatom szerint tehát próbáljuk meg önmagát parodizáló szabályrendszer szerint muködo (és ebbol a szempontból üdítoen következetlen) egzisztenciális humoreszkként olvasni Dr. Kovács regényét. S eközben ne feledkezzünk meg róla, hogy egy humoreszk igencsak komoly, sot komor: groteszk is lehet. Hiszen amellett, hogy a könyv számos élvezetes történetet, kalandot is magában foglal (tehát egyszerre nehezen olvasható és kifejezetten olvasmányos), végkicsengését leginkább az a kérdés példázhatja, mely egyben a benne fölvázolta borús alternatívák tömör foglalata is: “Ön szerint Hans Castorpként a háborúba menni jó vagy Bovarynéként férjhez?” (132)