1. Ez a bírálat eredetileg Korösi Zoltán Hentesek kézikönyve címu novelláskötetével foglalkozott, ám pragmatikai okok miatt a szöveg témája megváltozott. Az elkövetkezendo kritikai diskurzus folyamán nem túl valószínu, hogy bárki is közelebb kerülne annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy "Lehet-e (deklarációs szempontból: Szabad-e...) egy másik dologról pontosan ugyanazt mondani, mint ami már az egyikrol mondva lett - egy, az egyikrol való kimondás alkalmától különbözo idoben?" Barta Bandika - bevallom - nem látja elvi akadályát egy másik kontextus nem-szinkrón idejében való "szövegszintu ugyanaz-elmondásának"; az iménti - utolsó (?) - szó itt az ismétlés helyett és ellen áll: mondója azt szeretné vele sugallni, hogy az ilyen, azaz formálisan és külsodlegesen megítélt logikai ismétléseket - ha már kategóriákat alkotunk, mely szokásunk egyébként nem túl egészséges - jó lenne inkább új elemnek felfogni, legalábbis annyiban, amennyiben van/lehet új a nap alatt.
2. Amikor a legminimálisabb visszhangot sem verve - más néven vihar a biliben/egy kanál vízben - a fenti szerzoi név (kód) különféle variációihoz tartozó beszélok (ezek az én tudóska énjeim!) szinte minden megszólalásukkor hangsúlyozzák a különféle nyelvjátékokhoz és szótárakhoz való sajátos viszonyukat (és itt kétségtelenül egy folytatható vagy legalább folytatott Descartes-i hagyományról van szó), akkor az echokiváltásnyit sem éro, valamint egy emberi kézen összeszámolható reflektorok gyakran utalnak a névtulajdonos deviáns vonzalmaira, vagy legalábbis felteheto, hogy a reflektált esetleg ilyen interpretációkat is szokott írni. Pedig a kóddal bélyegzett eredeti intenciói között valószínuleg még szerepel egy-két, hasonló súlyú elofeltevés.
Ez a nyelvhasználó egyrészt szeretne elterjeszteni egy hírnevet, miszerint o zseniális, újító, forradalmár, "maradandó" dolgokat gondoló stb., s mindez a szándéka ráadásul a fenti érték(elés)ek kontextuális relevanciájától független. Ha ez a hír valamennyire is elterjedne, az már önmagában örömet okozna a tulajdonosnak - eredendo hiúsága miatt. Tehát ez az ág önöknek annyira nem fontos most. Annál inkább a másrészt/-felol! Persze annak a hangsúlyozása, hogy "koherens", "konzisztens" és "korreferens" rendszereket, sot egyáltalán rendszereket feltételezni osi babona, és akkor ezekrol a követelményekrol az író/olvasó lemond, kétségtelenül egyfajta lustaság is a beszélo részérol. Másfelol e közhelyes tudást nehéz lenne cáfolni a belátható episztemológiai horizontokról. Az olyan példák, mint Donald Davidson metaforaelmélete vagy Gérard Genette narratológiája és transztextualitás-teóriája, a gyakorlatban is meggyozoen mutatnak be olyan, "argumentációs processzusként" írt/olvasott nyelvjátékokat, amelyekben egy adott episztemológiai elofeltevéshalmaz beszédmódjának szavait és szabályait - más néven: módszereket - alkalmazva olyan nyelvi alakzatot - más néven: következtetést - lehet létrehozni, amelynek elofeltevéseit manapság úgy írják/olvassák, hogy azok összeférhetetlenek a "szavak és szabályok" mögött, illetve elott álló mondatokkal. A látszólagos ellentmondást már sokan föloldották - amennyire tudom, például Derrida is -: az ellentmondás "kategóriája" nem létezik.
Azt gondolom, az emberiség történetének majd nagy fordulópontja lesz az, amikor az egységes (standard) nyelv produkciós lehetoségei közül kiiktatják azokat az elemeket, amelyek közre tudnak muködni az ellentétek és a kizárólagosságok megírásában/elolvasásában. (Szerintem kb. 200 év múlva lesz ez meg.) Az emlegetett tulajdonos - ének konglomerátuma - addig is visszautasítja az elkötelezésre vonatkozó baráti felszólításokat. Azt mondja:
Attól, hogy elkötelezem magam egy formailag lezártnak vagy strukturáltnak tuno beszédmód mellett, vajon mi lesz jobb? Nem mindegy-e, hogy a kiindulás elofeltevéseit rögzítik hozzá a kód szokásos tulajdonosához, és így születik meg az összeférhetetlenség, vagy egy eleve összeférhetetlen prekoncepció talajában csírázik ki egy másik anomália? És akkor már nem logocentrizmus-e azt feltételezni, hogyha egy nagyjában-egészében ismert és elfogadott, s így formailag rögzített prekondíciós halmaz eljárásáiból kiindulva egy azzal összeférhetetlen nyelvi produktumot állítanak elo, akkor a termelés folyamata során megvalósított nyelvi tranzakciók nyomon követésével bármit is meg lehet tudni a nyelvrol, illetoleg az egyes episztemológiai horizontokról?! Ez a baráti tanács-érvelés mintha arra épülne, hogy rétegzettebben, gazdagabban elemezheto valamely funkcionális halmaz (jobb és több metafora deklarálható vele kapcsolatban stb.), ha valamennyivel (például eggyel) több elemét ismerjük.
Tudomásul kellene már lassan venni, hogy akárhány dolgot tudunk (most vagy majd) mérni és/vagy interpretálni egy ilyen nem-rendszer, más néven nyitott és szellos muködési halmaz elemei közül, ezen akkor sem múlik semmi. Úgy viselkedik a megfigyelt (dolog/illeto/konglomerátum/stb.), mint egy megszámlálhatóan végtelen számhalmaz, ha alapmuveleti szinten hasonló tulajdonságú halmazokká transzformáljuk oket. Hiába vonjuk ki - mondjuk - a természetes számok halmazából az összes páratlan számot, a kapott különbséghalmaz elemeinek száma továbbra is végtelen. Hiába adunk hozzá {N}-hez bármely xN-t, N' mégis egyenlo marad N'-nel.
Amit tehát a magát becsületesnek mondó író tehet, az az, hogy nem dol be a paradigmaváltások weberi értelemben vett érdeküzenetének, és megpróbálja függetleníteni magát az idováltozásra hivatkozó értékelésektol. A kizárólagosan fennálló különb(özo)ségek elkülönítése az egyébként sem létezo azonosságoktól ily módon tautologikusnak bizonyul. A nem-naiv elemzo ennek következtében épp a "naivitás/reflektáltság" bináris értékelési eljárás elofeltevéseinek jogosságát kérdojelezi meg, s - mi tagadás - annyira megrendül a reflexióba, különösen pedig az önreflexióba mint alapveto nyelvprodukciós módszerbe vetett bizalma, hogy - horribile dictu - még azt a kérdést is felteszi, hogy:
Nem lehetséges-e, hogy a tér-ido két különbözo pozíciójában - s itt a két meghatározó dimenzió értékei közül elég csak az egyik típusúnak eltérnie - pusztán véletlenségbol nem létezhet-e ugyanaz formális szinten? Véletlenül nem alakulhat-e ki olyan konstelláció, hogy két valami/valaki - akár csak egy pillanatra - azonos legyen a másikkal (azaz vélhetoen önmagával)?
Talán (nem).
3. Az én énjeimnek a konglomerátuma, a kód/név rögzített/kijelölt/megbélyegzett tulajdonosa/viseloje és hasonló kifejezések helyén a nyelvjáték a továbbiakban inkább átlátszóvá lesz téve. Ami ugyan hiba és baj, de csak annyira, amennyire léteznek tizenkettes sorszámú könyvlapok, cicák (is) vagy emberek.

A MEGHATÁROZATLAN NYELV HASZNÁLATA

Mit keressek ebben a könyvben? Helyes-e feltenni a kérdést így: "Mit lehet keresni ebben a könyvben?"? Mintha nem lenne helyes azoknak az elofeltevéseknek a fényében, melyek valószínuleg ott vannak e diskurzus mögött. Mégis, mintha ez a könyv olvastatná magát egy bizonyos módon. Az az érzésem, mikor a regénnyel ledolök egy félórára, hogy ez a szöveg azt várja tolem, hogy tárjam fel, mit is gondol bizonyos dolgokról. Tehát eloször is: gondolás, másodszor pedig: bizonyos dolgok vannak. A narrátornak tehát véleménye van, és célja, hogy velem is jól megismertesse ezt a véleményt. Mindez sokszor meglehetosen kellemetlen érzéssel tölt el, különösen azért, mert mintha a szövegnek szándékosan atmoszférája lenne, vagy ha úgy tetszik, hangulata, s ezt az atmoszférát/hangulatot akarja rám eroltetni, rám, aki olvasni és írni akarok, ha már megvettem ezt a könyvet.
Amikor azt mondják, hogy észre kellene vennünk, hogy a létrejövo írási-olvasási diskurzus a szerzoi intenció, a szöveg és a befogadó által határolt és meghatározott játéktérben jön létre, akkor manapság már senki nem gondol arra, hogy mindezt egy, a szerzoi intenciókat feltárni szándékozó beszédmóddal szemben kellett hangsúlyozni. Ám Zilahy Péter jelen kötete éppenséggel ilyen szótárral dolgozik. Mintha ez a diskurzus eros és nyilvánvaló retorikájával egyáltalán nem szeretne teret adni semmiféle termékeny félreértésnek, hanem inkább biztos akar lenni abban, hogy üzenete eljut az olvasóhoz. Nem állítható persze, hogy ha akarom, nem olvasom félre vagy (mis)másolom el ezt az üzenetet vagy azt, hogy ilyen üzenet létezik. Mégis könnyen rájön a befogadó, hogy "túlöltözik" ehhez a kötethez akkor, ha ennek szövegébol próbál meg számára érdekes játékokat kreálni. Vagy másképpen szólva: a szöveggel való dialógus során az olvasó - immár - kanonizált szabadságeszközei igen nehezen hozzáférhetok.
A szöveg elrendezettsége a befogadói/újraírói horizonton arra késztet, hogy a megjeleno tematikus szinteket egymásra vonatkoztassuk, olyan kérdéseket feltéve, mint hogy "Az egyes - hangsúlyosan elkülönített - témák nyelve és szövege milyen interakcióba hozható egymással, s ehhez a folyamathoz milyen jelentéseket társíthatunk?" és "A más szövegeket megidézo áthallások milyen szerepet játszanak a jelentés eloállításának folyamatában?" Ezek a kérdések jól mutatják, hogy az olvasó/író olyan szerzodést kíván kötni a szöveggel, amelynek fogalmai egy viszonyrendszer részeiként viselkednek, s a befogadói elvárás ily módon arra irányul, hogy a relativitás terében jöjjön létre a saját olvasat. Ha tehát elfogadjuk a regény retorikus szerkezetének meghatározó formáit, akkor olyan kreatív stratégiát választunk, amelyben kevés szerep jut a pragmatikum és a metonímia keresésének.
A szöveg nyelve azonban grammatikai szempontból a premodern eljárásaiból építkezik. A narrátor által teremtett nyelvi tér alapvetoen önkényes ugyan - s ebben a tekintetben a romantikus igazság elofeltevésein jön létre -, ám kiszámíthatóan muködik. A kötet szövegszervezo struktúrái ily módon mégiscsak egy klasszikusan értett szubjektív elbeszélo monologikus terében születnek, és megjelenésük retorikája végképp rögzített. Ha a kötetnek csak egyetlen fejezetét olvassuk el, akkor képessé válunk a továbbiak elorejelzésére. Így a szöveggel folytatott dialógus azokra a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdéseinkre ad pozitív választ, amelyek az állandóság elemeire kérdeznek rá, nem pedig azokra, amelyek a különbözoség - a "változás" - jegyeit keresik.
A polifonikus játéktér szabály(talanság)ai között mozogni kívánó olvasó/író tehát sikeresebb alkotói módszert választ, ha elvárásait nem a kötet, hanem az egyes fejezetek szintjén fogalmazza meg. A narráció eros retorikai sugallatának engedelmeskedve feltételezhetjük, hogy az egyes témacsoportok nyelvisége lesz az a viszonyítási halmaz, amelyet dekonstruálva dichotomikus, a nyelvi fixáltságon túlra utaló kapcsolatokra lelhetünk. Az ilyen kísérletek azonban csak ritkán járnak eredménnyel, mivel a narráció nyelvi tudatossága csak ritkán ad lehetoséget a logocentrizmus meghaladására.
Amikor például az elbeszélo a hozzávetoleges jelen tematikus horizontján beszél, és a befogadó jelöltként veszi a mondatok igeidejét, és azt látja, hogy ez jól szembeállítható a személyesebb történetmesélés múlt idejével, akkor úgy látszik, hogy az idováltozás olyan metaforája az újraírásnak, amely termékeny stratégiaként alkalmazható a teljes szöveg értelmezése során is. A narrátor ugyanakkor rendre visszavonja az allegórialkotásnak ezt a lehetoségét azzal, hogy relativizálja az igeidok funkcionális rendjét: "Dzsovanni Kapisztrán mártírhalálra vágyott. Példaképeit a templom faláról vette, nyilakkal átlott, kerékbetört, megfeszített, megfojtott, felnégyelt mártírok képeirol. Arról ábrándozott, hogy egyszer ot is falra festik, de a valóság kegyetlenebb, mint a freskók világa. Minden nap új kudarc és vezeklés, újabb kitéro a mennyország elott. Az elso sorban harcol, de halálraszánt képe láttán még a fanatizált janicsárok is kitérnek elole." (57. o.)
A tematikailag a "jelen történéseinek múltjába" illeszkedo szöveg grammatikai múlt ideje jellemzo módon úgy vált jelenre, hogy azt egy általános igazságot jelento, tehát szükségképpen jelen ideju mondat, majd egy hiányos, vagyis csak kontextuálisan idozítheto mondat viszi át a mostba. Mindez nem a nyelvi megformáltságra irányítja a figyelmet, sot kimondottan a jelenetezés eszközeit használva készteti allegorézisre az olvasót. Nem lehet szó nélkül elmenni a mellett az állítás mellett sem, amely az idováltó mondat középpontjában áll: a valóság elobbre való az úgymond mesterségesen létrehozott világnál, mely ráadásul csak leképezése a tapasztalatnak. Nem egyszeruen a feltételezésnek a preromantikus - sot bizonyos szempontból annak is korábbi - episztemológiai elofeltevéseit kell itt észrevennünk, hanem azt is, hogy a kijelentés nyelvi gesztusa alapvetoen ido nélküli kontextusba helyezheto bele.
Más szempontokból is úgy tunik, hogy a narrátor azt gondolja, az ido változása olyan fizikai jelenség, amely nem befolyásolja a léthez és a nyelvhez való viszonyunkat; az csak egy olyan külsodleges adottság, amely egyfajta lényeg vagy lényegek mibenlétét nem befolyásolja. Különösen így van ez azokban a tematikus részekben, amelyekben a megszólított és a szóló személye tisztázatlan, s a kijelentés bizonyos értékek idotol független továbbélését állítja: "Néha egy esos februári délután egyedül állsz a tömegben. Idegen vagy. Idegenek vesznek körül, álmosan kullogsz a szemerkélo esoben. Úgy fog véget érni, hogy észre sem veszik. Amikor már senkit sem érdekel, észrevétlenül múlik el az elso tüntetés nélküli nap. Valaki mögéd lopózik és a füledbe súgja: ez a nap és ez a tüntetés örökké tart és mindennap újra kezdodik." (63. o.)
A történelem és a szinkrón események hasonló értelmezését nyújtja a narrátor akkor, amikor a régmúlt és a jelen történeteit állítja párhuzamba, s azt sugallja, hogy a történelem jelenségei és szereploi ugyanazon szabályok mentén alakultak ki, s nincs különbség az egyes korok létmódjai között.
Az elbeszélo ilyenkor a kézzelfogható valóságról beszél, amelyhez oneki közvetlen a hozzáférése. A most horizontján mindez még inkább szembetuno, mivel a szemtanú hitelességét is rendszeresen segítségül hívja a narráció igazságtartalmának alátámasztására, olyan történetelemekre helyezve a hangsúlyt, amelyek csak interperszonális kapcsolatrendszerek résztvevojeként szerezhetok be. Ez egyfelol azzal a veszéllyel jár, hogy a kötet a valóság olyan közvetlen leírásával kecsegtet, amelynek kiindulópontjában egy, a maga reflektálatlan létével körvonalazható nem-nyelvi személy áll, másfelol pedig azzal, hogy történelem és emlékezet, a diakrónia szinkrón szeletei és azok leírása nem válik szét az elbeszéloi szinten. Pedig, ha ez megtörténik - mint a 62-63. oldalon található, a déli harangszó eredetérol szóló eszmefuttatásban -, akkor rögtön lehetové válik a paralelizmus másik oldalának termékeny és sokoldalú interpretálása.
A narrátor ily módon leegyszerusítve használja fel a "történelem vége" szindróma következményeit. Nem veszi figyelembe, hogy ennek a szótárnak a hatóköre hangsúlyozottan korlátozott, s így nem alkalmazható a (poszt)modernista fordulat elotti történetekre. Nem is meglepo hát, hogy a narrátor érdeklodési köre sokkal inkább úgy írható körül, mint ami a múlt továbbélését kutatja a jelenben.
Hasonló következtetésre juthatunk, ha azokat a szövegrészeket hasonlítjuk össze, amelyekben az egyes szám elso személyu történetek bontakoznak ki. Bár a megközelítés iróniája - akárcsak a többi tematikus síkon - tagadhatatlan, mégsem találjuk meg azokat az elemeket, amelyek elkülöníthetnék a múlt és a jelen narratológiai horizontjait. Az elbeszélo folyamatosságot lát mostani és mútlbeli személyisége között, ugyanazokat az értelmezési eljárásokat használja a jelenbéli mondatok befogadásakor, mint a múltbeliek interpretációja során. Különösen látványos ez olyankor, amikor a korábbi személyes történések szinkrón olvasatai összekeverednek a fikció mostjának elbeszéloi értelmezésével: "Általánosban megtanították a betuket egymás mellé írni. A szavak egy könyvben voltak, mint a megoldás, csak olvasni kellett. A szótárban benne volt az összes szó, amit mondani lehet. [...] Bármit mondtál, ha hiányzott a könyvbol, nem volt semmi értelme. Csak ha le volt írva. [...] A szavak szolidaritása teremti a nyelvet, mint ahogy az osztályban is létrejön a szolidaritás, bárkire sor kerülhet, és mindennap névsorolvasással kezdodik. Felolvassák, hogy megvagyunk-e az ablaktól a zsiráfig, az Almásitól a Zsuppánig, mindannyian." (88. o.)
A narrátornak egyszeru grammatikai feladat lenne elválasztani az olvasás aktusának gyermekkori értelmezését a szöveg - általánossá váló - jelen idejének értelmezésétol oly módon, hogy pl. "lehet" helyett azt mondja: "lehetett" stb. Mégsem teszi ezt, hanem a már ismert, átfogó - tér- és idofüggetlen - hatókörre törekedo jelen idobe hozza át és fejleszti tovább a múlt ideju mondat alárendeltjeként megjeleno jelen ideju állítást, s ezzel megerosíti azt a benyomásunkat, hogy o mindig is ugyanaz volt, gondolkodása nem változott, hanem csak a már akkor is meglévo nyelvi elofeltevéseibol vont és von le újabb logikai következtetéseket.
A tematika fovonalát képezo jelenbeli történeti eseménysor elbeszélése ugyanezt az elrendezoi szándékot erosíti. Egyfelol ugyanis azt láthatjuk, hogy a kötet szerkezete idoben és térben egyaránt változatos és megszakított, az egyes anekdotikus és elemzo szövegfajták ebben a tekintetben semmiféle hierarchiának nem rendelodnek alá. Mindez azt az érvelési stratégiát erosítené, amellyel a narrátor a már említett, idot és konkrétumot tagadó párhuzamait elmondja, a naivitásig szabad asszociációt engedve az allegorézisnek. Másfelol azonban a mondottam fovonal valóban lineárisan épül fel. Hiába a tematikus polifónia a regényben, ha az elbeszélés érzékelheto fókuszában álló eseménysor elbeszélése metonimikus szerkezetu, mivel így a megjeleno többi narratíva ennek a linearitásnak a függvényeként olvasható/írható, s ezért mégiscsak egy, a nyelven kívül meghatározott logika eredményeként került a szövegbe. Ráadásul párhuzamos változások jellemzik ezeknek a visszatéro témájú történeteknek az idobeli elorehaladását is, abban a tekintetben legalábbis, hogy az egyes szám elso személyu történetek is egyre inkább szekvenciális elrendezettséget mutatnak a szövegben való fizikai elorehaladás során.

A SZÉTTÖREDEZETTSÉG CSALFA ÍGÉRETE

A szöveg a befogadási aktus kezdetén azt a szerzodést köti meg olvasójával, hogy az - cserébe erofeszítéseiért - parafrázissal fog találkozni. Nyilvánvaló ekkor, hogy a szokásosnál is fokozottabb irónia lesz az, amely elsosorban is közremuködik az eredeti szövegkorpusz átírásában. A kérdés most már csak az, hogy milyen elofeltevések állnak az újraértés módszerei mögött, miféle termékeny játékok valósíthatók meg a szerzo által választott nyelvi protoforma keretei között.
A lexikonra utalni az enciklopédia helyett egy olyan nyelvfelfogást sugall, amely tudásunkat nem valóságreferenciális rendszerként képzeli el, hanem olyan nyelvi elrendezodésként, amely éppenséggel csak önmagára vonatkozásában fogható meg. Referenciális szövegek létrehozása olyan nyelvi formák segítségével, amelyek önmagukban kérdojelezik meg az ilyen tevékenység létjogosultságát, így vagy úgy, de ironikus olvasatot tesznek lehetové. Vagy azért, mert az újjáalkotás folyamatában létrejövo anomáliák a nyelv valóságra vonatkoztatásának lehetetlenségét, s ezzel a vállalkozás megvalósíthatatlanságát mutatják, vagy azért mert a narrációs stratégia olyan új nyelv teremtését célozza, mely kritikusan kezelve a készen kapott nyelveket logocentrizmusunk "kilógó lólábaira" hívja fel figyelmünket, és így objektum és szubjektum viszonyának tisztázását a kreativitás imperatívuszként való alkalmazásával tartja csak lehetségesnek.
Abból indulunk ki tehát, hogy a parafrazeálás jelen esetben az eredetileg metonimikusan használt elemek metaforikus használatát jelenti, illetoleg metaforikus elemek új metaforává transzformálását. Globális struktúraként kezelve az Ablak-Zsiráf elrendezettségét, mindenekelott azt kell látnunk, hogy az egy zárt és befejezett világ intencióján nyugszik, ellenállva az alternatív olvasási módoknak. Innen nézve Zilahy Péter narrátora többé-kevésbé tényleg ironikusan kezeli az adott alakzatot, mivel ténylégesen nem törekszik formális zártságra. A történetek nyitottak maradnak a könyv végére is, s elvileg végtelen irányban folytathatók. Mindezt azonban relativizálja a legtöbb szekvencia pragmatikus kapcsolódása, valamint azok a már említett általános ideju szövegrészek, amelyek mintegy determinálják a történet továbbvitelét. (A történelem tehát ugyanazokat az elemi cselekvéseket fogja variálni, mint ahogyan az egyes szám elso személyu elbeszélo is személyiségének ugyanazon attribútumai alapján fog változni.)
Tovább csökkenti a "nyitott mu"-olvasat esélyeit az, hogy a regény fundamentálisan történetközpontú. Ezért felmerül a lehetosége annak, hogy a regényt olyan elbeszélések halmazaként fogjuk fel, amelynek együttesen fontos mondanivalója van a valóságról. Ebben a kontextusban viszont elvész az Ablak-Zsiráf-forma ironikus parafrazeálhatósága, és egy olyan, meglehetosen komolykodó jelentés alakul ki, amely ezekrol a történetekrol azt állítja, hogy azok valahogyan a lét(ezés) abszolút princípiumait írják le. Fel sem merül Az utolsó ablakzsiráfban a par excellence elbeszélhetoség problémája, vagy az, hogy a nyelv nem áttetszo médium: a narrátor láthatólag nagy biztonsággal mozog az egyes elbeszélések között, s nem érdekli azok nyelvbe vetettsége.
A globális szerkesztés más elvei a plurális olvasási stratégia számára meglehetosen sikertelennek tunnek. Az alfabetikus rend átvétele meglehetosen esetleges választás, s más szövegelemekhez vagy más szövegekhez való viszonya meglehetosen terméketlen összefüggésekre vezet. Jellemzoek erre a következo szövegrészletek: "A magyar ábécé elso betuje az A. [lábjegyzetben:] A horvát ábécé elso betuje az A. A szerb ábécé elso betuje az A. A bosnyák ábécé elso betuje az A. A "A." (3. o.) "A magyar ábécé huszonkilencedik betuje a Q. Q betu egyetlen magyar szóban sincsen. Gavrilo Princip a kurvák utcája." (81. o.)
A betukkel való játék ezekben az idézetekben nem nyelvi indíttatású. Nem arra szolgálnak az új kontextusok, hogy megmutassák a nyelv esetlegességét a valósághoz képest, hanem arra, hogy illusztrálják a valóság széttöredezettségét a tökéletes nyelvi leíráshoz képest. A népek közötti gyulölködés értelmetlenségét az A betu történeti-racionális eredetu azonossága mutatja, a "Q - a kurvák utcája - Gavrilo Princip" asszociációs sor pedig egyirányú, s nem a nyelv esetlegességét mutatja, hanem csak a narrátor már említett romantikus igazságképzetére utal.
A kurzívval szedett történetközi címszósorok ismét csak monologikus olvasási stratégiára ösztönöznek, mivel céljuk, hogy az eredeti szövegkorpuszból átvett "valódi" címszavak közé olyanokat csempésszenek, amelyek a megelepetés erejével hatva az elbeszélések egyes történeti vonatkozásaira utaljanak. Olyan szempontból sem kielégíto a lexikonforma alfabetikus szerkesztéselvének parafrazeáltsága, amennyiben nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy miért itt és itt szerepel az adott anekdota, milyen metaforikus jelentések társíthatók ehhez az elrendezési sorhoz stb.
A parafrázis tehát gyakran inkább pusztán ismétlés egy másik kontextusban, mely ugyanakkor nem gyakran nyújt új jelentéseket, s ily módon jel és jelentés/jelölet összemosódik, nem tisztázható, hogy a metaforaalkotás mely fázisában járunk. Az Ablak-Zsiráf-forma ezért nem allegorikus, hanem szimbolikus elrendezéshez vezet, amelyben differenciálatlan az élmény és a reprezentáció mibenléte.
Az intertextualitás más vonatkozásai is arra utalnak, hogy az elbeszélo a szövegszeruséget célozza a történetszeruséggel szemben, ám éppen a nyelvi megalkotottság az, amely gátat szab a nyelven belüli referencialitás kialakulásának. Kétségtelen ugyanis, hogy Zilahy narrátora sikeresen illeszt be számtalan jelöletlen idézetet a szövegébe, ám a transzformáció általában csak félig-meddig adja a revelatív olvasat lehetoségét: "Felszáll a parázs a tizedikre, és a tuz körül toporgó birkák bégetése. Mint a pásztortuz ég, szikrázik az üvegen a városi bukolika. A sétálóutcán szimbolikus nyáj: anyányi bárányok, manipulált ellenzéki juhok, mindenre kapható koalíciós barik." (84. o.)
Jó lenne, ha az elbeszélo közvetlenül tudná összekapcsolni a történés értékelését a megidézett hasonlattal, ám mivel az adott szavakkal ez nem lehetséges, kibovíti az alakzatot, és így már megszunhet a potenciális szemantikai anomália - ugyanakkor azonban eltunik az a tapasztalat is, hogy átjárás lenne e szövegbol egy másik irányába, hiszen elobb adaptálni kellett a kiválasztott részletet az elbeszélésbe. Az is jellemzo retorikai eljárása e részletnek, hogy az intertextus nem variálódik tovább, a narrátor megelégszik annyival, hogy felvillantja a szövegköziség lehetoségét, de nem bontja azt ki.
Az iménti részlet a retorikának azt a meghatározó elofeltevését is illusztrálja, amely nem vesz tudomást állítmány és alany különbözoségérol, s a beszélo úgy szalad bele a nyelv által felállított csapdába, hogy azt észre sem veszi: "pásztortuz" és "bukolika" hasonlóságát állítja, miközben nem észleli, hogy annak nincs valóságos referenciája; "szimbólumot" említ, majd azt részletesen és lezártan definiálja, nem figyelve arra, hogy ezzel saját, eredeti kijelentését írja újra. Szívesen állítanám ezeknek az eljárásoknak az ironikus mivoltát, ha valaha is utalna a narrátor a szöveg megalkotásának folyamatára, de ezt nem teszi.
A elbeszélhetoség problémamentességén túl a narrátor episztemológiai horizontját a személyiség megragadhatósága is karakterizálja. Az egyes szám elso személyu történetek foszereploje és elmondója attribútumokkal rendelkezik, s - a már említett módon - ezeket az alapveto személyiségjegyeket meg is orzi. Éppen hogy az a jelenség válik dominánssá, amely az o elkülönbözodését mutatja a többiekhez képest (lásd például a narrátor viszonyát osztálytársaihoz, barátaihoz gyermekkorában, illetve különálló státusát a tüntetések során!). A többi szereplo jellemzése is hasonló elrendezést követ, sot bizonyos történelmi konfliktusok gyakran úgy jelennek meg, mint az alapveto személyiségjegyek hordozói között felmerülo összeférhetetlenségek eredményei.

A NOSZTALGIA ESZTÉTIKÁJA

Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf címu regényének olyan olvasatát próbáltam nyújtani, amelynek fo elofeltevése az, hogy olyan kérdéseket kell feltenni, amelyek a szöveg nyelviségére vonatkoznak.
Láthatjuk, hogy Zilahy elbeszéloje a nyelvi tér berendezésekor különféle elofeltevésekkel rendelkezik, s ezért az ezek háttereként felrajzolható episztemológiai szótár sem egységes ismerethalmaz eredménye.
Formális kiindulópontja az irodalmiság fogalmának posztmodern kitágítása, s annak bemutatása, hogy az elbeszélés más, új módokon is elrendezheto, vagyis a narráció tisztán nyelvi produkció. A romantikus igazságfogalom ilyetén felhasználása azonban nem jelenti a narrátor módszereinek megváltozását. Annak ellenére tehát, hogy egyfelol jól látja a valóság interpretációjának esetlegességét, azzal kísérletezik, hogy a saját igazságát fogalmazza meg olvasója számára.
Ez a saját igazság viszont már nem vet számot létrejöttének körülményeivel, hanem attól nyelvileg is elszakadva olyan térbe kerül, amelyben nem - vagy csak korlátozottan - lehet vele interakcióba lépni. Egyrészt az elbeszélo nem tudatosítja a temporalitás következményeit, és hol tagadja, hol állítja az idováltozás mindig jelenlévoségét, szövegét ily módon inkább a modernség elotti poézis kategóriájába sorolva, semmint megfeleltetve a nyelvi fordulat episztéméinek. Másrészt prózája monologikus. Felteszi, hogy a személyiség rendelkezik egy olyan tudással, amely definitíve elkülöníti ot a másságtól, s így egy adott én ön-reflexiója kimerül abban, hogy képes disztingváltan kezelni ezeket a különös jegyeket. Hiába jelennek meg tehát egymástól független, illetve néha metaszinten összefonódó témák (elbeszélt történetek), ha egy pillanatig sem kétséges, hogy ugyanaz az én beszél megszakítás nélkül. A széttöredezettség így maximum a beszélo, számunkra hozzáférhetetlen énjében, a pragmatikus (vagy esetleg fikcionált) témák szekvenciájában van jelen, nem pedig hozzáférheto nyelvében, mely így a készen kapott szótárak puszta használata. Modálisan is monologikus szerkesztésu a mu, s nem hagyja, hogy az olvasó kételkedjék állításai koherenciájában, hanem inkább azt, a különben kivitelezhetetlen feladatot kívánja megoldatni, amelynek lényege egyfajta "világkép" rekonstruálása a széttöredezett, de egyébként hiánytalan freskó elemeibol.
Érdekes kérdés, hogy hogyan jutott el a Zilahy-féle narrátor a modernség és a posztmodern nyelvbe vetett igazságát állító álláspontját felhasználva egy olyan igazság kimondásáig, amely a dialogicitás terén kívül helyezkedik el.
Úgy tunik, ennek alapveto oka az lehet, hogy bár Zilahy Péter számot vet a nyelvi fordulat utáni episztémék kontextuális megközelítésével, azt mégsem "szereti", irodalomképe valójában az azt megelozo tudásokhoz kapcsolódik. Számára a posztmodern létezés nem tud játékká átalakulni, aminthogy nyelve sem képes öncélú játékká alakulni, hanem megmarad szépen muvelt közvetíto eszköznek. E korszak létmódjával a múltat állítja szembe, mely így olyan idoszaknak tunik, amely tele volt manapság nehezen értelmezheto értékekkel.
A nosztalgia retorikája tehát az, ami Zilahy regényét megszervezi. A történelmi és a személyes múlt elemei, hasonlóan a fikcionált jelen jugoszláviai eseményeihez, megélheto, különleges élmények, s értékük éppen abban van, hogy a befogadó könnyedén megértheti oket, s beléjük helyezkedhet. A délszláv vonatkozású elbeszélések a múlt alapveto beágyazottsága és a "poszt elotti" eseménysorok miatt jól illeszkednek e nosztalgiába. Ezekben a történetsorozatokban olyan értékek kerülnek elo, mint a megélheto és kézzelfogható élet, annak lehetosége, hogy különbözo személyek megértsék egymást, s ezért közös célokat tudjanak kituzni, a gyermek- és kamaszkor fejlodése. Zilahy iróniája az "örök emberivel" kapcsolatos irónia, és ezért funkcionális szempontból "megbocsátó", "leíró" jellegu.
Ezek a metaforák arra utalnak, hogy Zilahy Péter narratológiája a nyelvi paradigmaváltáson inneni és azt megelozo szótárak elemein nyugszik: nyelvbe vetett bizalma megrendült, ám ennek helyreállítását nem olyan módon képzeli el, hogy számot vet a bizalmatlanságot eredményezo tényezokkel, és a játék metaforájaként értett nyelvet hoz létre, hanem inkább elveti azokat az új fogalmi elemeket, amelyek a bizalom megingásához vezettek, s korábbi nyelvjátékok szabályaihoz tér vissza.

ZILAHY PÉTER: Az utolsó ablakzsiráf. H. n. [Budapest],1998, Ab Ovo, 120 o.