Már láthatók az alagút végén a csalóka fények, melyeket a tapasztalt magyar honpolgár semmi mással összetéveszteni nem tud: ezek a csalókák bizony magyar fények, magyar ecsettel. Na, kecmeregjünk ki ebbõl a szûk vájatból, és poroljuk le a ruhánk, amennyire le lehet egyáltalán. Ne aggódjunk, hiszen feltalálták már a mosógépet, és addig is, amíg eljutunk egy fürdõszobáig vagy legalább egy mosókonyháig, jusson eszünkbe, hogy elbeszélõ megmondtam, hogy aki ezt az életet akarja élni, az bizony néha bepiszkolódik. Vigyázó szemünket, ha már Párisra nem vethetjük, vessük a környezõ tájra.
Könnyû, friss szél fúj – megkönnyebbülés a nehéz tengeri pára után. Hiába a zúgás, mégis elég nagy a csend. Ha érzékeny állatok, például egy zsoltárban a forráshoz vagy patakhoz naivan szökellõ szarvasok lennénk, érzékeny idegrendszerünkkel megszimatolnánk ebben a nagy csendben a szinte elektromosan áramló animális feszültséget. Világos van, igaz, hogy vékony, szürke, végeláthatatlan felhõ üli meg a tájat. Felkiáltunk azonban a meglepetéstõl, hogy hol is vagyunk: ismét egy kiálló bércen, ám ezalatt, ameddig a szem ellát, valami széles és lapos terül el, márpedig a szem nagyon sokáig ellát. A zsoltárbéli szarvas erre a látványra idegesen megrázná a fülét, pont ahogy az õzek rázzák meg, mert a tájképen láthatatlan, nyüzsgõ élõlények millióit szimatolná. E képzeletbeli, jelenleg viszont annál valóságosabb bércre, melynek létezését már csak azért sem lenne érdemes kétségbe vonnunk, mert ezzel magunk alatt vágnánk a fát, pontosabban fogalmazva: saját sírunkat ásnánk meg, azért vezetett el minket az elbeszélés útja, mert innen messzire és minden irányba, azaz akár visszafelé is eltekinthetünk (habár a lyukba persze hiába nézünk).
Akik raffináltak vagyunk, azok már kitaláltuk, hogy a széles és lapos, ami köröttünk elterül, Magyarország, a láthatatlan nyüzsgõ parányok pedig a magyarok. Az egyik oldalon van az ország múltja, a másikon meg a jelene. Azokat a hangokat, amelyek a jövõjét tudakolják, elbeszélõ meg se hallom. Logikai hiba! Syntax error! Tessék pszichológushoz fordulni, valami jó kis analízis netán vagy csoportterápia, habár annak ebben az országban, ahol az emberek úgyis mindig olyan jól kijöttek egymással és fõleg önmagukkal, semmi hagyománya; segíthet; vagy talán el lehetne olvasni a Lét és idõ második részét, Az idõt, ha szerzõje valaha is megírta volna. Ugyan mért nem írja meg valaki helyette, amikor mások még a Reqiuemet is befejezik, vagy megkomponálják Beethoven 10. szimfóniáját? Ugyan már, csak nem derogál? Vagy lehet, hogy elavult? Na, ez bizony nagy baj, és a filozófiára igen jellemzõ, hogy elavul, mint a 386-os számítógép, illetõleg hát bármilyen számítógép egy év múlva, és az is mindegy, hogy mihez képest egy év múlva.
Visszatérve azonban Magyarország jelenére, mely innen nézve, ahol most vagyunk, és ahogy most vagyunk, a bérc bal oldalán helyezkedik el, azt kell elbeszélõnek mondanom, hogy bizony kevéssé változott meg a néplélek meg az országsors A vidéki fiatalok Budapesten befejezõ sorainak jobb oldalon elterülõ múltja óta. Hiába egyesült újra a három részre szakadt ország és fõváros, hiába indult meg újra a közelekedés a 2-es villamos vonalán, és hiába vonták be a fõvárosi éjjel-nappali bolttulajdonosokat a fõvárosi vezetésbe, azért bizony háborog és kielégítetlen a nép, amely feszültséget a szarvas is érzékeli, és idegesen csavargatja kecses orrát. Hiába van Unija, mondogatják, ha egyszer a széthúzás, a pártos honfivér szaggatja széjjel legszebb álmainkat. Ha egyszer az óvodából mégiscsak sírva tér haza a fiam, mert már megint meg kellett enni a tojáslevest. Ha a zöldséges rendszeresen becsap, a gázos meg mindig fél napot késik. Ha az Isten messze van, az angyalai meg lustálkodnak. Ha úgyse értjük meg egymást, és ezt most már felelõs vezetõk és tudós tévésztárok filozófiailag is bizonyították.
Mert mit mondjak a gyereknek – kiált fel százezer kisgyerekes magyar-budapesti anya – ha az erkölcsi normák felõl érdeklõdik? Hivatkozzam a modernizációra, a rendszerváltásra, a Magyar Egyesült Unijára? Mondjam neki: mûködj együtt, fiam, kooperálj azzal a fránya óvónénivel – és a haza fényre derûl? Hogy nézzek férjem szemébe – kérdik az asszonyok –, amikor már oly sok szembe néztem és nézett õ azelõtt? A forradalmi számítás megaláírja az ilyen belenézést? Való ez? Mindig elhinni annak a szemét disznónak minden szavát, aztán pedig sírni, sírni, sírni, mint nem sírt még senki sem – egy ilyen szemét disznó miatt? Mért nem válunk el, vagy ha elválunk, miért váltunk el? Aztán ott vannak a nyugdíjasok, akik nap nap után néznek szembe az értékek devalvációjával, kezdve nyugdíjukon, átmenve múltjukon s jelenükön, befejezve életükön. (Mert ezek a szavak akkor íródnak, amikor milliós számú koldussorsban tengõdõ nyugdíjasok lakják az országot.) Nekik milyen megoldást tartogat a filozófia vagy a pártos honfivér? Azoknak, akik, ahogy egy fiatal költõ mondja (egy másik költõnkre is utalva), halványzöld olajfestékkel borított kórházfalak és párnák közt kell, hogy meghaljanak, azoknak milyen megoldást ajánl a modernista nemzeti filozófia és gyakorlat?
Számtalan kérdés, amit senki nem válaszol meg: se az államhatalom, se a szomszéd, se a filozófus, senki, senki! Nem csoda, megint azt mondom elbeszélõ, ha ennyire háborog a nép, és ilyen nyugtalan a feszültséget a bércrõl szimatoló zsákmányállat. Ha most lassan leguggolunk, és a földre kushadunk, mint az a vadászkutya, aki ezt a szarvast egy bármilyen valamirevaló 19. századi regényben, péládul valami jó kis Tolsztojban, kiszagolja, és hason a bérc szélére csúszunk, könnyebben elmélyedhetünk a jobb oldali múltban. Az a fekete pont vagy folt, ha jobban megnézzük, bizony egyszer csak kitárja testalkatát, egész megnyúlik, már nem is pontszerû, hanem inkább hosszúkás, karjai vannak, lábai, fõként pedig nagy feje és hírhedett neve, ami az, hogy Biberach.
Mert hogy ez az elégedetlenkedés úgy kezdõdött, hogy véget sem ért.
Mégpedig úgy nem ért véget, hogy Biberach, a Magyar Egyesült Unija elnök-vezérigazgatója, aki már a középiskolai kötelezõ olvasmány elolvasása óta arról híres, hogy elveti a viszály magvát, elkergette Budáról a németeket, élükön Noam Chomskyval, aki oly sok borsot tört a pesti harcosok, fõleg pedig a Pesti Vidéki Forradalmi Ifjúsági Költõegylet tagjainak orrai alá. Ez még 2-ben történt, rögtön az Unijális után, amikor az ország végképp áttért a forradalmi hónapszámításra, vagyis %%%%. Elbeszélõ nem állíthatnám, hogy nem cselekedett éppen a népharag irányvektorával párhuzamosan a „ravasz gazember” – mert ugyan egyhangúlag, közfelkiáltva választották meg elnök-vezérigazgatónak, azért persze mindenki szidta, mint a bokrot, hiszen az egyhangú közfelkiáltás nem jelent semmit: Mikszáth Kálmánnak két regénye is van, amelyekben az alispánokat rendre így választják meg, az elbeszélõ mégis mindig emlékeztet minket, hogy ennek semmi köze az emberszeretethez, annál több a félelemhez –, hiszen nemcsak a MÁV-kalauzok, de még a velük örök haragban álló BKV-ellenõrök is hangulatot keltettek „a gaz nímet” ellen.
Ám alighogy elhagyták az országot – Noam Chomsky Hegyeshalomnál állítólag teátrális kézmozdulatokkal, „Sóval szóróm fel ezt a földet!” felkiáltásokkal – pedig csak egy kerámiahegyû tollat potyogtatott el – meg is átkozta a Kárpát-medencét –, rövidesen kiderült, hogy nincsen senki, aki a németek hagyományos munkaköreit betöltené.
Aki olvasta A vidéki fiatalok Budapestent, amelynek szerzõje dr. Kovács István, az emlékezhet rá, aki viszont nem, annak most elbeszélõ mondom el, hogy a budai németek három dologban tûntek ki: akkurátusan vigyáztak a veszélyben lévõ alkoholkészletre, különösen a Stroh rumra; kiválóan nyelvészkedtek az elismert, de azóta átkozódva eltávozott Noam Chomsky vezetésével (aki a generatív grammatika megalkotásával alkotta meg élete fõmûvét); és óriási urak voltak a szembeparton lévõ gyülevész polgársággal szemben.
Ellenvethetné valaki, hogy hiába voltak olyan akkurátus õrök, amikor az elsõ, de különösen a második pálinkaháború során igencsak leszerepeltek. Kétségtelen, hogy a Dunai Közbülsõ Szigetek dúló serege megszerezte ugyan a Bem rakparton nagy erõkkel õrzött zsákmányt, vagyis a több százezer hektoliter égetett szeszt, ám az is igaz, hogy csak a lehetõ legcudarabb eszközt, vagyis saját farkukat elõkapva s az abból elõtörõ vizeletet felhasználva tudták megtörni a védõsereg ellenállását, ami pedig éppen hogy „a nímet” akkurátusságát bizonyítja. Képzeljük el, mekkora kulturális sokkot okozott volna ennyi durva magyar fasz elõkapása és megspricceltetése az elõzõ fejezet tisztára söpört alsószász Hansa-városában, a Weser partján!
Azzal is érvelhetne az a valaki, hogy hiába voltak olyan kiváló nyelvészek a németek, ha egyszer a gulyáságyúból a túlsó partra lövöldözgetett több százezer röpiratukból és -levelükbõl, melyek az átállásra buzdították a népet, egy se volt hatásos, lévén, azok, ahelyett, hogy csalogatták, édesgették volna a talán már megtérni készülõt, inkább még „bunkó parasztnak”, „üvöltözõ csõcseléknek”, „megszállott hermeneutának”, sõt „BKV-ellenõrnek”, „kutyáját az utcára szarató ebsétáltatónak” nevezték. Nem mondom elbeszélõ, hogy annak, aki így érvelne, nem lenne igaza, de a teljes igazsághoz most már elbeszélõnek kell hozzátennem azt a morzsát, hogy ha õkelméék a legédesebb hangnemben, akár „búgóhangú csigacicámnak” vagy egyéb hasonló módon hívogatták volna is a pesti polgárt, az akkor se tudtott volna átszökni, lévén a gulyáságyúkból átlõtt levelekben emlegetett csaktér-kapuk közül, melyek tényleg minden utcasarkon ott díszelegtek, egy se mûködött.
És végül a budai nímet úri mivoltát is lehetne kritizálni, mondván, az egész Vár és a Citadella az urak kényelmét szolgáló kurvákkal volt tele, és hogy úton-útfélen folyt a baszás meg az orgia, úgyhogy az már a nyelvészeti kör háborús tevékénységét fenyegette, és magát Noam Chomskyt is a legélesebb kurvaanyátok kifakadásra kényszerítette, de hát ezzel még épp csak azt mondjuk, hogy ezek a német urak is csak olyan urak voltak, mint az összes többi úr Magyarország ezeregyszáz éves történetében: ettek, ittak, szónokoltak, megdugták, akit értek, és közben mindenkinél okosabbnak gondolták magukat.
Nem mondhatjuk tehát, hogy kiválóan végezték el a dolgukat, de legalább úgy csináltak, mint akik elvégzik, és ennek öntudatában is voltak.
De aztán, %%%% után, mivel németek nem voltak, nem voltak alkoholõrök, így a legtöbb magyar asztalára egy csepp sok, annyi Stroh rum se került. Nem voltak nyelvészek, vagyis üresen kongtak a nyelvészeti fakultások egyetemi tantermei országszerte, az egyetemi hallgatók pedig unalmukban szabad portyákra indultak, és fõképp a szélesebb, lóval és terepjáróval jobban járható pesti utcákat dúlták fel, nem kis felfordulást okozva a befolyásos nonstop-tulajdonosok között, úgyhogy még a híres-hírhedt, bár idõközben nyugdíjba ment népvezér, Kovácsné Bözsike néni (aki nem azonos A vidéki fiatalok Budapesten szerzõjének, dr. Kovács Istvánnak semelyik rokonával) is felszólamlott. Félreérthetetlen utalásokat tett a Erzsébet–József–Ferencvárosi Non-Stop Szövetség (röviden: EJF) felélesztésének lehetõségére, nem felejtve el megemlíteni, hogy már Terézvárossal is tárgyaltak (TEJF).
De a legnagyobb baj az urak hiánya volt, mert a magyar meg nem lehet úr nélkül, akire felnézhet, akinek a talpát nyalhatja, aki után gondolkodás nélkül mehet, akit örül, ha megcsalhat, és bosszankodik, ha nem, akit szidhat, mint a bokrot, magában megbaszathatja tízezer jeges medvével, és közben elirigyelheti tõle, ami csak eszébe jut. Mert ha nincsenek urak, nincsenek rangok, és a kurvák is csak megint ott kell stricheljenek, ahonnan még nem zavarták el õket. A keresettebb prostituáltak meg, akiknek a három részre szakadás ideje alatt megszokásuk lett az igazi úri tempó, egy-két „nagyságos asszonyom” tréfás kiejtése, egy-egy bárói korona vicces fejre helyezése, nem bírták megszokni az új helyzetet, úgyhogy még egy olyan pletyka is elterjedt Budapesten, hogy egy Biberachnál szolgálatot teljesítõ prostituált, nevezetesen Hirtelen Márti, aki neveztességét állítólag arról nyerte, hogy a legreménytelenebbül lankadt hímtagot is sec-perc (vagyis secundum-perc) fel tudta állítani, az elnök-vezérigazgató alsónemûjét meglátva „Bezzeg a Várban habos Guccikból kandikáltak elõ a véreres faszok!” megjegyzéssel bukott alá. (Pedig alá volt akkor õ már bukva, mint Lucifer és kollegái.)
Nem mintha Biberachnak nem tellett volna habos Guccira, hanem egyszerûen csak nem érdekelte. Másban dudált, illetve sántikált akkor már õkelme, aki ha megszerzett valamit, akár csak Don Juan egy nõt, többé már nem érdekelte, és csak menetelt elõre, végzete felé, mintha egy láthatatlan Kõszobor halálos vonzalma húzta volna maga felé. Ha most egy picit, de nagyon óvatosan elõrébb csúszunk, és épp magunk és a kiugró bérccsonk alá nézünk (vigyázzunk: a paták csúszékonyabbak az emberi lábnál!), azt is megláthatjuk, mi. Nem volt ez más, mint a Margitszigeten vagy más néven Margit-szigeten maradt valami, ami röviden hányottkapunak keresztelt el a budapesti köznép.
Talán még emlékszünk rá, de ha nem (mert például nem olvastuk), akkor elbeszélõ elmondom, hogy HH-nak, a Dunai Közbülsõ Szigetek decens menedzser-fõispánjának, valamint utódjának, aki I. K. néven koronáztatta magát biztonságpolitikai fõelõadóvá, egyetlen aduja volt a két oldalról hol tigrisként, hol áspiskígyóként áskálódó, illetve ugrásra készülõdõ Buda és Pest ellen, méghozzá, hogy birtokában volt egy 22. századi tér-idõ technológiát használó kapunak. Biz, ez nem olyan, a történetbe belehazudott jószág volt, mint a budaiak Pesten felállított tér-idõ kapui, hanem – ha szabad így kifejezni az ilyesmit egy gép esetében – hús-vér, vagy legalábbis csillogó mûanyag-krómacél valóság volt. Olyan préda volt ez, amelyet az acsargó ragadozók, tigrisek, kígyók, ugrások és bukfencek, Pestek és Budák nem hagyhattak karmaik, mérgeik vagy partjaik közül kicsúszni, mégis hagyták. Az 1. június 22-én hajnalban bevett biztonságpolitikai fõelõadói palota pincéjében csak az I. K. és részegeskedõ katonái, különösen pedig az Alkoholisták Hõse címmel kitüntetett Hugyos Marci de Heves által összehányt tér-idõ kapu – vagy régiesen: téridõkapva, illetve -kapßa – romjait találták csak a pesti desszantos egységek. Másnapra az is kiderült, hogy az ily módon tönkreokádott gépezet teljességgel hasznavehetetlenné vált.
Ezzel – legalábbis a nagyközönség elõtt (beleértve ebbe a nagyközönségbe A vidéki fiatalok Budapesten kisközönségét is) – a dr. Théma András által a jövõbõl ajándékozott és ily módon nyelvi anomáliát kiváltó – mert ajándékozandónak kellene mondani, hiszen a jövõbõl jött/jön/jöend – masina sorsa a kimúlással a nyugvópontra jutott. Biberach, aki akkoriban még csak a pesti fõbíra rossz szelleme, vagyis hát fõtanácsadója volt, szintén nem sok figyelmet szentelt a tér-idõ-kapßának, jellegzetesen gonosz és számító arckifejezéssel inkább a kézzelfoghatóbb fõbírai jelvényekre, vagyis a %%%% sandítva. Így telt el majd’ egy év, és amikor a fõbírai kalpag helyett a nép ajkán csak Bibinek becézett rossztanácsadó ölébe még ennél is magasabb rang, az Unija elnök-vezérigazgatói posztja hullott (úgyhogy fájdalta is a tökét az újdonsült népvezér), csak akkor kezdett gondolni a biztonságipolitikai fõelõadói palota romjai közt megbúvó szétokádott berendezésre.
Azért a június 22-i rajtaütés után már eleve – mint aki elõre gondol az õt majdan felizgató érzéseire – elrendelt egy kis lezárást, titokzatosságot, õrséget a szerkezet maradványai körül, úgyhogy amikor 2. március 23-án reggel már mint az Unija elnök-vezérigazgatója ébredett fel, lustán nyújtózott ágyában, de karvalyagyában már rögtön a következõ rajtacsapás lehetõségének nem is annyira ködös képe, vagyis a mûködõ kapßa jelentek meg. Ettõl fogva, mint az elõzõ fejezet elején említett rák az ember szívibe – ahol pedig valamiért sosem fordul elõ ez a betegség, de bárki elképzelheti akár ide is –, beette vagy bevette magát ez a gondolat, és tényleg úgy burjánzott elméjében, akár a rák. Talán Goethe és más szerzõk, például a már említett Thomas Mann, Faustjához vagy Faustusához lehetne hasonlítani a megszállottságot, mely szépen-lassan erõt vett rajta. Rajta, aki pedig éppen érzelmektõl érintetlen éles eszével lett a Magyar Egyesült Unija elnök-vezérigazgatója.
A rák gondolat, melyet jobbra, egy óránál tüskbokor vesszõként megjelenve láthatunk a fekete pontnyi elnök-vezérigazgató mellett, Biberachunkat – vagy ahogy a nép ajkán nevet nyert: Bibinket – annyira nem hagyta nyugodni, hogy már délután két órára megszervezett egy rövid titkos tanácskozást, amelyre titokban voltak hivatalosak a Központi Fizikai Kutatóintézet még el nem menekült német rangú, vagyis úri képviselõi, valamint a poraiból feltámasztott Teller Ede, a hidrogénbomba közismert atyja. A KFKI részérõl dr. Martin Luther König, prof. dr. Liquid Deutsch és prof. dr. NO PQ PhD voltak jelen. A Városházát, ahol az ideiglenes unijális kormány székelt, Biberachon kívül csak hû csatlósa, Orbán Viktor fõszerkesztõségi titkár képviselte (aki a népvezérséget adta fel a Bibi jobbkezének posztjáért). Bibi, aki igencsak tudta, melyik almafán terem a konspiráció gyümölcse (lévén Éva lánya, azazhogy fia), így is „merõadta frászban” volt, ahogy késõbb kifejezte magát, hogy ilyen sokan értesülnek egyszerre a tervérõl. Nem csoda hát, ha a tárgyaláson végig tikkelt a jobb szemöldöke, amely testi hibát egész életében hordozni fogja.
„Szerencsére” – hogy szintén az õ kifejezését használjam elbeszélõ – könnyû tárgyalás volt. A poraiból feltámasztott Teller Ede a tér-idõ-kapßa említésére, mint egy ivó gúnár, ha a vizet akarja letuszkolni hosszú torkán, felkapta a fejét, és gõgösen kijelentette, hogy ez baromság és lehetetlen, és már Einstein is megmondta, hogy ezt Isten megengedné.
– Már engedtessék meg – szúrta közbe erre dr. König –, hogy megjegyezzem: Einstein ezt nem erre mondta!
Erre parázs vita kerekedett, melyben dr. Teller kikérte Nobel-díjasi mivoltának, hogy õt csak „amolyan Martin Luther-ek” kijavítgassák, amire viszont dr. PQ flegmatikusan megjegyezte, hogy „tömeggyilkos”. A hidrogénbomba atyja erre, meglepõ módon, mintegy ironizálva, kihúzta magát, és megköszönte a kedves titulust, emlékeztetve az ülés résztvevõit, hogy az õ bombájától soha senki sem halt meg. „Nem addig van az!” – kiáltotta ekkor prof. dr. Liquid Deutsch, hiszen õneki pontos értesülései vannak „a sima atombomba kapcsán Teller kifejtette hathatós segítségrõl”, sõt az egész világ tudja ezt, vagyis Teller csakúgy felelõs több százezer japán haláláért és megnyomorodásáért, mint például Oppenheimer, akirõl ez ügyben még tévésorozat is készült!
Ez volt az a pont, amikor Bibi szemöldöktikkje egyszerre megszûnt, mivel ekkorra jött rá a megoldásra. Sokkal érdekesebb azonban számunkra, hogy minek a megoldására. A körültekintõ Bibi ugyanis eddigelé ezen az ülésen nem annyira azon gondolkozott: mi a tér-idõ-kapßa nyitja, hanem sokkál inkább azon: hogy tartsa titokban tér-idõ-nyitási tervét. Hiába: Bibi a modern idõk gyermeke, aki tisztában van vele, hogy akár hatalom-, akár pénzpolitikai szempontból a lényeg az információ birtoklása. Amikor például az atombombát kifejlesztették, gondolta Bibi, akármekkora felelõssége is van a poraiból feltámasztott hidrogénbombaatynak bármennyi japán kínszenvedéssel teli haláláért, az atombomba feltalálásának történetében az a lényeg, szõtte tovább párkáit Bibi, hogy ezek a Teller Edék és Oppenheimerek családostul ki se mozdulhattak Los Alamosból. Amikor Bibi erre rájött, nyugodtan dõlt hátra, és adta át magát a hol németül, hol magyarul, sõt néha mintha egyenesen jiddisül hangzó párbeszédnek.
Nem titikolom el elbeszélõ, hogy Bibi ráadásul még ilyeneket is gondolt magában: „Csicsereghettek, kárálhattok és egyéb madárhangokat is kiadhattok, de most már a markomban vagytok madárkáim, igenis a kalitkámban…”, és szemöldöktikkje hiányában kárörvendõn elmosolyodott.
A madárkák pedig igencsak csipogtak, miközben Orbán Viktor riadtan figyelte õket, és próbálta kitalálni, vajon „mi a faszról is vitatkoznak ezek a hülye köcsögök”, ahogy késõbb fogalmazott szigorúan szûk baráti körben. Közben a volt miniszterelnök azért oda-odapillogott Bibire is, hogy lássa, mi lehet a kívánság, de bizony Bibin csak azt láthatta, hogy az magában valamin nagyon megelégedve, igencsak a bajszába mosolyog, pedig nincs is bajsza. Ezt látván, Viktorunk elütötte a cselekvés óráját, így szólván:
– Uraim és Mr. Teller! Ha mi a vállalati partin találkozunk egy csinos menyecskével, és mi õt hazavisszük, ágyunkba befektetjük, és ott jól megdugjuk, akkor minket a legkevésbé sem érdekel, hogy addig hányan és hogyan dugták meg, amíg mi ott dughatjuk. Ugyanígy, ha Teller Ede uramat mi a halottaiból föltámasztjuk, a Budán maradt német tudós urakat meg a Városházára ideszállítjuk, és azt várjuk tõlük, hogy a tér-idõ-kapßa rejtélyét megoldják nekünk, akkor nem érdekel minket, hogy ki hányszor baszta seggbe Teller uramat, amint hogy az sem, hogy ezekrõl a baszásokról mit gondolnak tudós német uraim – és itt egy szünetet vett az ex-miniszterelnök, hogy kissé elordíthassa magát, amint itt következik: –, hanem minket csak az a rohadt tér-idõ-kapßa érdekel! Megértették?!
Ahogy sápadt arcukból látni lehetett, bizony eléggé megértették, különösen Teller Ede értette meg, aki tulajdonképpen nagyon örült neki, hogy poraiból föltámadott, pedig hosszú életet adott neki egyébként is az Isten. És Teller Ede fõként ezért értette meg ilyen gyorsan, mert attól tartott, hogy amint poraiból megelevenedett, úgy poraiba gyorsan vissza is térhet, ha nem idomul a tér-idõ-kérdéshez.
A nagy bólogatók közül végre dr. Deutsch megszólalt egy fél percnyi kínos csend után:
– Természetesen, na. Tudóstársaim nevében annyit mondhatok: ha lehet, megoldjuk. Ha lehet, akkor akár bármi is lehet.
– Örülök – szólalt meg ekkor végre karvalytekintettel Bibi –, hogy ennyire elkötelezték magukat az urak a próblémának. – A megszólított urak erre felvont szemöldökkel kezdtek gondolkozni, vajon mikor is történt meg ez a nagy elkötelezõdés. – Tudom, hogy gyakorlati és elméleti problémák ilyenkor egyaránt felmerülnek. – Az urak egybebeleegyezõleg bólogattak, de már volt, például az érzékeny NO PQ, aki ekkor félt. – De milyen a politika, ugye – adta a kedélyeset a karvalytekintet –: a politikát csak a gyakorlat érdekli. Nem vagyok a nagy elméletek embere, uraim – tárulkozott ki az elnök-vezérigazgató –, sajnos engem csak az eredmények érdekelnek. Még az a szerencse – könnyebbült meg a kedves társaságban Bibi –, hogy mindezek ellenére látom már közöttünk a közös nevezõt. – A tudós urak erre a megkönnyebbülésre rémülten érdeklõdõ tekintetet vágtak, mert úgy érezték a közös nevezõ mégis kizárólag Bibi érdekeit fogja osztani. – Arra gondoltam, uraim, hogy létrehozunk a Margitszigeten egy kutatóállomást, vagy inkább úgy mondhatnám: -intézetet. Itt aztán bõven lenne idejük és eszközük megfontolni a tér és az idõ problémáit. Kényelmes lakásokat, sõt akár villákat! alakítunk ki, hogy tudós uraim a lehetõ legkényelmesebb és –inspirálóbb feltételek között jöjjenek rá arra, amire pár száz évvel késõbbi utódaink már rég rátaláltak.
Fantom szállt el a tér és az idõ tudós tanulmányozói felett, és gerincüket megborzongatta a félelem, amint azt, nyakunkat kinyújtva, annál a villám sújtotta fûzfánál is láthatjuk. De már késõ volt, amiként a fûzfának is már minden mindegy, ahogy a halottnak a csók vagy szunnyadozásnak a szakadás.
Nemsokára Unija-szerte tudta mindenki, hogy a Margitsziget bezárt a nyilvános látogatók elõtt, nincs zenélõ kút, kisállatkert, körbenfutás, farokverõ szatír, kisstílû gyilkosság és egyebek. A szigetet bonyolult kódú energiaráccsal vették körül, amely mögött még jól látható fegyveres õrök is posztolnak. A hivatalos, az újságokban is megjelenõ magyarázat szerint „az emberi életre is veszélyes energiakontinuum-folyást észleltek a sziget több pontján”, ezért aztán, „a látógatóközönség egészségének és életének megóvása érdekében” jobbnak látták egyelõre elzárni ezeket a nagyérdemû elõtt. Mindez a fõszerkesztõségi titkár Orbán irodalmi találmánya volt, amit persze a féltve óvott látogatóközönség, pestiesen szólva, nem igazán szopott be.
A legvadabb hírek terjedtek a Margitsziget lezárása kapcsán. Egyesek szerint speciális, nyitott Bibi-háremet rendeztek be a szigeten, hogy az elnök-vezérigazgató gátlástalanul kiélhesse perverz nemi vágyait. (Itt jött volna képbe az egyébként továbbra is üzemelõ kisállatkert.) Mások titkos átalakítókamrákra gyanakodtak, ahol a továbbra is ellenálló budai urak földalatti mozgalmának tagjait próbálták vagy átnevelni, vagy elpusztítani – elbeszélõnek mondanom sem kell, hogy fõként a 2. és a 12. kerületben, az urakkal szimpatizáló gazdagok lakóhelyén terjedtek az ilyesfajta rémhírek. Voltak olyanok, akik titokzatosan a vállukat vonogatták, rakétáról, atomról, gépfegyverrõl és hasonlókról susogtak bizalmas körben. Különösen az atomsztorinak volt nagy ázsiája. Megint mások nyíltan célozgattak a biztonságpolitikai fõelõadói palota romjai között található maradványokra, ám míg egyesek a 22. század ajándékát, a tér-idõ-kapßát emlegették, addig mások inkább arra emlékeztettek, hogy a 2. pálinkaháború során a szigetiek elzsákmányolta 80%-os Stroh rumot lehetetlen volt meginnia annak a marék szigeti alkoholistának: vagyis a Bibi vezette Városháza, amit – népiesen és régiesen – Várasházának is mondtak, most stikában lovasítja és iszogatja meg a párja nincs nedût.
A Bibi titoktartási intézkedései azonban olyan hatékonyaknak bizonyultak, mint %%%. Hiába terjedt tehát a városi és falusi pletyka (egy néven: települési pletyka), nem volt ember az Unijában, aki biztosra meg tudta volna mondani, mi a büdös faszom is folyik a szigeten. (Annak ellenére, hogy, mint láttuk, a valóságot is sutyorogta a települési nép.) Már ez úgy volt, hogy aki száz százalékra, vagyis éppen a Stroh rumnál éppen húsz százalékkal többre, állította, hogy a megvesztegetésre váró Városháza a Stroh rumot lopja, abban is volt egy nulla egész egy tized százalék megingás, hogy vajon nem inkább kecskéket baszik-e Bibi és az egész szodomita vezetõség a polgárok megvédésének örve alatt. És így tovább.
Eközben a meglévõ épületek rekvirálásával, átalakításával és berendezésével egy olyan gyorsan, mint egy megvalósuló fantáziai gondolat, röppenõ hét alatt létrehozták az Általános Unijabiztonsági Tér-Idõ-Kapßai Bentlakásos Intézetet, röviden az AUTIKBI-t, amit a dolgozók röviden csak Tibinek becézgettek. Ezek a becézõ kedvû dolgozók azonban csak kínjukban voltak ilyen jó kedélynek örvendõk, mivel a hosszú névbõl számukra a legfontosabb az utolsó elõtti szó volt, vagyis hogy Bentlakásos. Bibi egyszerû ötlete ugyanis az volt, hogy a kutatás gondolata csak úgy nem fog kijuthatni a vele foglalkozók körei közül, ha a foglalkozók senkivel sem tudnak kommunikálni. Sebtében létrehozott tehát egy tulajdonképpeni börtönszigetet – tudósok számára, a már említett Los Alamos analógiájára. Csakhogy amíg Los Alamosban többé-kevésbé valóban elkötelezett tudósok mûködtek, addig a Margitszigeten szabad kötelezettségvállalásról szó sem volt. Fordítva is igaz azonban a dolog: míg a Los Alamosban kifejleszett atombombával százezrek életét oltották ki teljesen fölöslegesen, ám annál nagyobb örömmel és elõre elhatározottan, addig a tér-idõ-kapßa technológia visszaszerzése egyetlen emberéletet sem fenyegetett.
Nem teljesen így gondolta persze a rákgondolatnyi csipkebokor vesszõ mellett msot feltûnõ dr. Martin Luther König, és még kevésbé kurvára nem így az igen félõs NO PQ, amikor elsétáltak a géppisztolyos katonák mellett, akiknek legalább annyira volt feladatuk a kiszökés, mint a beszivárgás megakadályozása. Ám az úri tudósok rövidesen beletörõdtek sorsukba, amelyre az örök renitens Teller Ede egyébként folyamatosan bujtogatta is õket, úgy gondolván, hogy jobb ma egy élet a rácsok mögött, mint egy halál a határtalan temetõben, és hát, ugye, miféle börtön ez a sok hektár zöldség? A Thermal Hotel elnöki lakosztályaiban és egyéb exkluzív helyeken odahurcolt családjukkal lakva elõször még a rátarti Deutschné se nagyon tiltakozott, látván a különféle szobalányok és hidegtálak felvonulását. Csak aztán teltek a hetek, a hónapok (melyeket a pesti köznép gyakran becéz hónapiknak vagy hópináknak is), és a feleségek, gyerekek, tudósok, egyéb hozzátartozók keservesen unatkozni kezdtek. Ráadásul idõközben eltelt a nyár, és az egész, margitszigeti bagazséria megtapasztalhatta az Arany János Õszikéiben megbúvó elmúlásérzést. Ám míg szegény Arany János legalább hazaballaghatott, ha megunta nézni a lehulló leveleket, és megunta érezni a természettel harmonizáló elmúlást, addig például Deutschnénak meg a PQ-gyerekek nagymamájának tovább kellett nézniük, amint a mocskos Duna tovasodorja a számtalan dinnyehéjt. Igaz, a szigeti népesség közül senki sem halt meg, nem úgy, mint Arany János, akirõl köztudomású – még A magyar irodalom története címû hatkötetes munka is megírta –, hogy „kigombolt kabátban sétált a szigeten, megfázott és meghalt.” Sõt, %%%% 3-án PQné Elisabeth egészséges kisleánynak adott életet, akit egy másik nagy magyar költõ feleségének tiszteletére Juliának neveztek el. (Magyarul: Júlia.)
Ám míg a szigeten folyt a kutatómunka, mely titokzatosságában talán felül, elmélyültségében pedig „alul” is múlta a los alamos-it, addig a népfelszínen, azaz a két parton egyre mérgesebben forrott az elégedetlenség, melyet az urak hiánya idézett elõ. Már nemcsak a kurvák és a non-stop-bolt-tulajdonosok zúgolódtak, hanem szinte társadalmi termetre és kulturális örökségre való tekintet nélkül minden szociális csoport. A mérlegképes könyvelõk titkos mozgalma példának okáért összejárt, és Széchenyi István gróf meg Bethlen István báró irományait tanulmányozta, sõt egyik bizalmas találkozójuk alkalmával becsempésztek az országba egy valóságos Hohenzollern-leszármazottat, aki azonban liberális nézeteivel, szociális érzékenységével meg tíz percenként szívott kábítószeres cigarettáival egészen elkedvetlenítette a lelkesen úrpárti mérlegképes könyvelõket.
Amikor lehullottak az õsznek azok a levelei, melyet tehát Arany János olyan szépen megénekelt, és amelyek a mai napig a kötelezõ tananyag részét képezik a Magyar Egyesült Unija általános és középiskoláiban (habár Budán gyengült a befolyás), akkorra Bibi közeli munkatársaiban már szilárd meggyõzõdéssé fajult, hogy ravasz fõnöküket szabályos megszállottság tartja kíméletlen markában. Az imént említett kulturális fõosztályvezetõ, a valahogyan újra elõbukkant Húgyos Marci de Heves, aki hosszas elvonókúra után valahogyan visszaküzdötte magát a városvezetésbe (ha emlékszünk még, akkor õ volt az, aki a második pálinkaháborút messze földön híres véreres faszának vezénylõ elõkapásával a Szigetek számára oly gyorsan megnyerte), a hónapok múltával azt kellett, hogy észrevegye, hogy addig ravasz, gyors és praktikus fõnöke láthatólag gyakran szórakozott, alig figyel oda, mirõl van szó, majd hirtelen megélénkül, kósza ötleteket karol fel minden ok nélkül, és könnyen dührohamot kap, ha ellentmondani merészelnek neki, pedig addig kígyó módjára sunyított kiszemelt áldozataira. Ezen a ponton említhetem meg elbeszélõ, hogy ilyen városházi bizottsági ülésen elsütött vicce volt Húgyos Marcinak, hogy %%%%
A vélt megszállottság, melyet talán a pszichológusok kényszercselekvésnek nevezenének, következõ lépése az volt, hogy Biberach elirigyelte a még általa tõrbe csalt szigeteki vezetõ, HH rangját és címét. Ha olvastuk A vidéki fiatalok Budapestent, akkor emlékezhetünk rá, ha meg nem, akkor elbeszélõ emlékeztetek rá, hogy HH a Dunai Közbülsõ Szigetek menedzser-fõispánja volt. Ám e cím Biberachnak nem egyszerûen menedzser-fõispáni szinten csengett, ó, nem! A menedzser-fõispánság, ahogy teltek-múltak a hópinák (ahogyan tehát a pesti köznép nevezte a hónapokat), egyre inkább azt jelentette Bibinek: „a tér-idõ-kapßa ura”. Elszállt egy felhõ az égen, és azt zakatolta Bibinek: „a tér-idõ-kapßa ura”. De Heves kultúrvezetõ jelentést tett az ártalmatlanná tett földalatti úr- és németmozgalmakról, de Bibi csak azt hallotta: „a tér-idõ-kapßa ura! a tér-idõ-kapßa ura!”
Nem csodálkozhatunk hát, ha 2. karácsonyának közeledtével, %%%%-án Bibi nem bírta tovább és 3. %%%%-án – hosszas vívódás után, mely nem volt mentes bizonyos öntetsztelgõ/tömjénezõ mellékmegfontolásoktól sem –, Bibi ünnepélyes keretek között a Magyar Egyesült Unija topmenedzser-fõispánjává koronáztatta magát. Ha most oda, jobb felé, annak a tujának a tövébe nézünk, és kissé felspirázzuk az érzékeinket, akkor a zsoltárbéli szarvas maximális szélességûre nyújtott idegrendszerét érzékelhetjük, ahogy a hangosan és értelmetlenül egy csomóban mulató tömeg mibenlétét próbálja meg értelmezni, különös tekintettel a csaholó kutyákra meg a levegõbe durrogtató vadászokra. (Ugyanez a jelenet a vadászvizsla esetében hatalmas, örömteli csaholást vált ki. Vigyázzunk a nyáladzással!) Ha pedig megerõltetjük a szemünket, akkor máris kivehetjük az egész beiktatási-koronázási ünnepségsorozat menetét. Azok a lehullott levéltörmelékek a Bazilika harangzúgása, a törmelékek melletti széles sáv pedig Biberach diadalmenetének útvonala, ahogyan a pesti és a budai Nagykörúton, a Moszkva tértõl (illetve, ahogy a budai németek mondják: Moskauplatztól) egész a Móricz Zsigmond körtérig (Sigismund-Moritz-Platz) hatol hatalmas, Mercedes gyártmányú limuzinja. Az a hármas halom pedig a hármas halom, amelyre felugorva a négy égtáj felé lõtt a direkt az erre az alkalomra kifejlesztett lézerpisztolyával, és amelynek irtóztató fényétõl és hangjától az addig idegesen tollászkodó szarvas végképp a patak felé menekül.
Jól látható, hogy ez alkalommal – hja, kérem, ilyen a csõcselék vagy tömeg, melyet máskor társadalomnak szoktunk nevezni – a budapesti nép több százezres nagyságrendben ömlött az utcákra, és ajkain egy név, csak egy név kelt életre, és ez a név persze a Bibié volt. Panem et… – nos, ha nem is circenses, de legalábbis Bier und Wurstl. És a mustár se maradjon el. Ezeket Bibi mindig is jól tudta.
A beiktatási-koronázási ünnepség sokat vitatott fénypontja volt, amikor a topmendzser-fõispánt felékítették a topmenedzser-fõispáni jelvényekkel, vagyis az órával, a Magyar Egyesült Unija négy sarkából származó földdel meg a kulccsal. Az aranyszelencékbe zárt és nyakláncra felfûzött záhonyi, kiskundorozsmai, hegyeshalmi és budapesti földek értelmezésével még megbirkózott az ünneplõ tömeg, habár így is akadtak ellenkezõ hangok, ám a tányér méretû zsebóra tekintetében már elhangzottak hervasztó megjegyzések, mint hogy „tökvédõnek” vagy épp „herepajzsnak” még éppen jó lesz ez Biberach részére, ha majd menekülni kell a feldühödött kurvák elõl, mert eddigre már elterjedt Hirtelen Márti prostituált megjegyzése a Gucci-fehérnemûkkel kapcsolatban.
Mi, akik azonban már értesültve vagyunk Biberach megszállottságáról, könnyen felfoghatjuk, hogy a tökvédõnek is jól használható óra az idõt, a magyarországi földek a teret, a kulcs pedig magát a kaput (kapßát) van hivatva jelképezni, és ez az egész uralkodói ékítmény pedig azt, hogy topmenedzser-fõispánunk bizony érzelmileg-esztétikailag is egyre jobban belebonyolódott a tér-idõ-kapßa útvesztõszerû problémáiba. A meredekrõl kissé beljebb húzódva, és egyre inkább a közép felé sandítva (immár a szarvast sem érzékelve) láthatjuk a vég nélküli éjszakai megbeszéléseket, ahol dr. König és társai próbálták megértetni Bibivel, hogy micsoda fába vágatta a tér és az idõ tanulmányozóinak fejszéjét, és ahol különösen a folyton rettegõ NO PQ próbált az Unija-vezetõ lelkére beszélni, hogy végre engedje el õket, és – teszem azt – hívjon amerikaiakat, akik köztudomásúlag olyan jók, hisz „hogy mást ne mondjak, sorra nyerik el a fizikai Nobel-díjakat, amelyre pedig mindnyájan áhítozunk”.
Ahogy az ilyen éjszakai megbeszélések, melyeket Bibi mindig sebtiben, a mélyen alvó dr. Orbán Viktort felzavarva, hívatott össze, a Tibiben szaporodtak, úgy nõtt az elégedetlenkedés a fõvároslakók körében. Míg a fõszerkesztõségi titkár volt miniszterelnök buzgó bóbiskolása mellett Bibi egyre-másra tanulta meg az olyan kifejezéseket mint dimenziócsúsztatás, téridõegybeállás, anyag–energia transzformáció és így tovább, addig a Nagy-Budapesti Kurva- és Prostituáltszövetség, a Nonstopbolt-Tulajdonosok Fõvárosi Kamarája, a Mérlegképes Könyvelõi Liga meg a Német- és Úrvisszavárók és -Térítõk Általános Budai Egyesülete szintén titkos megbeszéléseket tartott a Gellért-hegy belsejében megbúvó katolikus kazamatákban, de ekkor a forradalmi idõszámítás szerint már 4-et írtunk.
Szinte már merõlegesen alattunk az a kivörösödött, kerek, zsíros képû, szemüveges ember, aki a közelmúlt horizontján hadonászik, nem más mint Johann Wolfgang von Goethe, és épp azt mondta, hogy elég volt az elnyomásból meg az úri tempó hiányából, és ide veled régi láncunk. Aki pedig felállt, és aki szintén zsíros és kerek képû, habár szemüvege nincs, csak hatalmas mellei, az a már említett Kovácsné Bözsike néni, a non-stoposok legendás vezetõje, aki azért jött ide, a Gellért-hegy gyomrába, nyugdíjas életét még egyszer utoljára maga mögött hagyva, hogy még egyszer felemelje szavát az elnyomás meg a dologtalan nyelvészhallgatók okozta boltdúlás ellen, és aki nem azonos dr. Kovács István, A vidéki fiatalok Budapesten írójának semelyik rokonával. És akik nem hülyék, azok már tudják, hogy a most felálló, még nagyobb, alighanem szilikonozott, mellû pedig Hirtelen Mártika, akinek elege van a gondozatlan fehérnemûkbõl meg az érdektelen fõváros- és Unija-vezetõbõl, „aki már egy jó baszásért is nem tudom, hogy hova megy, de hogy hozzám nem, az biztos”, és aki egyszerre, hirtelen felrakja a régi lemezt, és itt már szinte tényleg kilencven fokban kell a meredek part alá néznünk, úgyhogy megint kijjebb kell húzódzkodnunk. Elbeszélõ azt javaslom, abba a kõbe támasszuk meg a lábunkat, és úgy szinte a fennsík alatt lóghatunk.
Nem baj, hogy nem vagyunk akcióhõsök, menni fog azért. A nõknek is megy. A nõk is ugyanolyanok, mint a férfiak, csak nagyobb a mellük és a fenekük.
Jó, igaz, nincsen tökük se. Van viszont plusz egy nyílásuk, vagyis eggyel több interfésszel rendelkeznek.
De most már elég legyen a kifogáskeresésbõl! Kihúzódzkodtunk már?! Gyerünk, gyerünk, mások már rég készen vannak! Na, végre! A faszomba elbeszélõnek az ilyen olvasóval!
Ha abbahagyjuk az ideges lihegést meg a hangos kaparászást, akkor azt is halljuk, hogy Mártika régi lemeze a szokásos nótát fújja:
– …hívjuk vissza XÁ-t! XA lesz a fõbíra, és megy megint a régi kerékvágásban! Én – mondta Mártika – biztos tudomással bírok róla, hogy XA20 egykor majdnem megválasztott pesti fõbíra jelenleg is épp észak-német, azon belül is pontosan alsószász területen tartózkodik, és ha behívnánk az országba, akkor akár több ezer fõnyi sereggel, esetleg még a volt Szovjetunióból származó SS–20-as atomtöltetû rakétákat is bevetve, veszteséget a fõvárosnak vagy az Unijának szinte egyáltalán nem okozva foglalná el Magyarországot és Budapestet! – Többen, fõleg a prostituáltak, hangosan helyeseltek, de Goethe nem értett egyet:
– Mártikám, én megértem Sturm und Drang und Rock and Roll hozzáállásodat, én is voltam fiatal, sõt még miniszter, vagyis, ha úgy tetszik, kurva is, de ne tessenek már elfelejteni itt két dolgot: Az itt rózsaszínûre festett XA két éve a televíziózásban jelentette be, hogy végleg és végképp visszavonul, hogy nem kér a politikából. A másik, hogy azér én, Mártikám, kétszer is meggondolnám azokat az atomos rakétákat, mert ugyan az én fiatalabb koromban még maguknak az atomoknak a létezése is mese habbal volt, de úgy tudom, a Japánra ledobott bombák önmagukat cáfolták meg.
Erre aztán mindenki gondolkodóba esett.
Miközben a Gellért-hegy gyomrában a német- és úrvisszaváró reakciósok gondolkodóba estek, addig a Margitszigeten a német tudósok és a városvezetés is gondolkodóba estek. Orbán Viktor szelíd horkolásának óvó-védõ pajzsa alatt – amely nélkül a tanácskozók végül már sehogy se tudtak volna nyugodtan ellenni (Ó, micsoda zümmögés volt ez lelkeiknek!) – próbálták megvitatni, mi minden volna még szükséges a tér-idõ-kapßa beindításához. Éppen mikor Goethe lesöpörte az asztalról Mártika felvetését, akkor – az egyébként örök szkeptikus – Deutsch is lesöpörte az egész projekt értelmességét (már megint):
– Én váltig azt mondom – mondta Deutsch –, hogy jelenlegi tudásszintünkön az egész felvetés fabatkát ér. Nem tudunk akkora energiát kifejteni, hogy a dimenziókvarkok közötti rést tágítsuk! Hát még egy negyed nanométernyit se tudtuk tágítani, nem hogy két-három méternyit! Nincs ilyen energiaforrásunk, nincs és kész!
Bibi szeme erre részvétlenül csillogni kezdett:
– Na, de 0,012 nanométernyire csak sikerült eltávolítani õket, nem? Ha nulla egész mittudoménymennyire sikerült, akkor elvben akármennyire is sikerülhet, nem?!
A tudósok újra elcsüggedtek, hogy a topmenedszer-fõispán ilyen értetlen:
– Most még nekem is egyet kell értenem Deutschcsal – értett egyet Teller Ede. – Hát nem érti méltóságod, hogy az a 0,012 nanométer, az olyan kicsi, hogy bõven belül van a mérési hibahatáron?! Hát hányszor magyarázzuk még el a Heisenberg-féle határozatlansági koordinációt?
– Én… én… – hebegett bele NO uram is –, én… úgy gondolnám, hogy a kapu egyik felét megoldottuk, és… és… akkor most jelöljön ki topmenedzser-fõispán uram egy nagyenergiakutató bizottságot,. és… és akkor majd õk… – fulladt ki teljesen a riadalmában verejtékezõ tudós német.
– No, én viszont azt mondom – mondta azt dr. König –, hogy próbáljuk meg még több energiával!
– Itt rohadunk örökre! – suttogta halálra váltan NO PQ.
– Csak nem azt gondolta tudós uram – hallotta meg az elfojtott kétségbeesést Bibi –, hogy a nagyenergiás bizottság felállításával elengedném magukat, mikor a kapu még nem is mûködik?
NO viszont nem gondolt semmit, csak vörösre gyúlt képpel hajtotta le a fejét szégyenkezõ tenyerébe.
– Ehhez viszont – kezdte sorolni dr. Deutsch – elõször is szükségünk van egy több tízmillió kilovolt feszültséget is továbbítani képes vezetékre, meg ennyi és ennyi energiára. Itt és itt – kapott elõ a német máris egy pár papírlapot, és magyarázni kezdte a mûveletet.
Amikor dr. Deutsch (aki, szalmaláng természete miatt, olyan könnyen jött lelkesedésbe, mint amilyen könnyen lehûtötte azt) magyarázni kezdte a mûveletet, akkor állt fel Kovácsné Bözsike néni, aki nem azonos A vidéki fiatalok Budapesten írójának semelyik rokonával, és kezdte kifejteni, hogy miért ért egyet – részben – Mártika felvetésével és miért – részben a Goethéével, és hogy az õ tudomása szerint XÁ-t a szerelmi boldogság ígéretével vissza volhatna csábítani az ellenállás vezetésére, ahol bizonnyal megállná a helyét, hiszen olyan tehetséges költõ, de az atomot azér ne dobassuk le vele és így tovább.
Most már ne habozzunk, és nézzük meg a bal oldalt! Érdekes dolog ez az idõ, mert míg a jobb oldali múltra úgy kellett meresztgetnünk a szemünket, mint egy inni készülõ szarvasvizsla vagy juhászvadász, addig a bal oldali jelenetet, ahová tehát fokozatosan eljutottunk, egy pillantással átfoghatjuk, akár egy oceánt, amely a magyar irodalomban tehát a nagy bánatot jelképezi.
A jelen idõ 4. %%%%, nyári i. sz. hajnali öt óra tíz, a nap már fönt van, lelkes fecskék ébredeznek a budai ereszek alatt. A friss szél oxigént, nitrogént meg nitrogéndioxidot fúj a pofánkba. Tegyünk fel egy olyan távol-keleti maszkot, mert különben tüdõrákot kaphat a civilizált levegõhöz nem szokott tüdõnk. (Amennyiben azonban hozzá van szokva, lélegezzünk mélyeket.) Láthatjuk, hogy a magyar fõvárosban elterülõ természet éppen teljes virágzásban és éltetõ rezgésben van. Kinyitják szájukat az virágoroszlánok, és enni kérnek, úgy tûnik – pedig valójában szaporodni vágynak. Ha össze lehetne hasonlítani a színes és illatos virágok szexuális életét, mondjuk, az emberével (vagy a delfinével), akkor azt mondhatnánk, hogy a beröppenõ méh, darázs vagy épp légy épp olyan, mint az embernek a nem annyira a szájába, mint inkább a puncijába csúszó hímtag: Tudós uraimék szerint azonban (és itt persze nem a König-féle díszes társaságra gondolok elbeszélõ) nem azért nem hasonlíthatjuk össze az oroszlánszáj szexuális életét az emberével, mert ott épp a szájba röppenés okozza a szaporodást (hiszen a magyar néplélek is azt mondja, hogy a leány bekapta a legyet, pedig ha az a leány valóban csak a száját használta volna, a legyet bizonnyal be nem kapja, habár például az AIDS-et azért elkaphatja). Nem, nem – mondják a tudósok –: itt az idegrendszeri fejlettség különbözõ fokairól van szó!
Nemcsak az oroszlánszájak, az árvácskák és a mogyoróbokrok kívánnak azonban szaporodni, hanem az élni akarástól rezeg az egész városi természet. Az õsz tölgyek a Hûvösvölgyben ugyanúgy virágoznak és várják a szél beporzását, mint ahogy a pudlikutyák meg a vadászvizslák a Duna mindkét partján tüzelõ szukákra vadásznak álmatlan óráikban. Az élni akarás eme filharmonikus tengerébe azonban, különösen a Nagykörúton (Grosser Ring), valamint a bevezetõ sugárutakon, vagyis a Vácin, az Üllõin meg a Rákóczi–Thököly–Bezerédyn disszonáns hangok visznek oda nem illõ komor színeket. Bizony, az elõbb említett levegõszennyezés meg a globális felmelegedés okozta aszály következtében a pompásnak tûnõ fákat belül az enyészet emészti.
Jól látszik ez, ha a Teréz körút régebben oly üdén zöldellõ fasorára vetünk egy pillantást. Az az akác nemrég még dús volt és legelõ, ám most a figyelmes szemlélõ apró száraz ágakat hallhat zörögni, mint József Attila megható versében. Akik röntgenszemekkel rendelkeznek, azt is észrevehetik, hogy ennek a Podmaniczky utca sarkán álló fának több helyen odvas a törzse. Akik pedig földöntúli hallással is rendelkeznek, azok meg ráadásul még a fa halk nyöszörgését is meghallhatják ezen a korai órán, amikor még csendes, csak halkan brummogó a magyar fõváros.
A zöldellés, a megszakíthatatlan élni akarás, a méhek, a legyek, a szél, a szopás meg a baszás nyárba forduló crescendójába tehát beteszi sötét árnyát a lopakodó elmúlás.
De csak akinek van szeme hozzá, van füle hozzá, van esze hozzá, csak az látja, hallja, érti, hogy a vonzó külsõ haldokló belsõséget takar.
A vonzó külsejû, haldokló belsejû akácfáról, mely tehát a Pomaniczky utca sarkán áll, emeljük föl tekintetünket, hogy megláthassuk, amint a Deustche Bahn 4738-as számú szerelvénye ebbe a kétértelmû és kétérzelmû városba, a lassú kórral megfertõzött élni akarásba Hannoverbõl befut.
A Nyugati pályaudvar vonatszagú peronjára kialvatlan szemekkel e munka definitív fõszereplõje, XA20 WH kászálódik le, és azt gondolja: „Megérkeztünk. Ez itt a Kékszakállú vára. Nincsen ablak, nincsen erkély. – Nincsen.” Mire lekászálódik, a Gellért-hegy gyomrában már meg is születik a döntés, hogy a szerelmi boldogságért cserébe XA vállalja el a földalatti ellenállási mozgalom vezetését. De def. fõszereplõnk már kilépett az Eiffel Torony tervezte épületbõl, amikor – vagyis: most! – Bibi, ígéretet tévén a nagyfeszültségû távvezeték és a hozzá kapcsolódó mûtárgyak sürgõs felépítésére, sorban kezet fog a tudós urakkal, legelõször is a már igen idõs Teller Edével, és biccentve, jókedvûen távozik.
Ahogy XA a haldoklásukban is virágzó körúti fák között ballag, és azon gondolkozik, milyen közlekedési eszközt is vegyen igénybe, még valami történik: még valaki gondol valami, a Kékszakállútól különbözõ mást. Ezt a még valakit, aki rendszeresen valami mást gondol, már az elõzõ fejezetben is említettem elbeszélõ, úgyhogy most már ráérünk megtudni, mi a pálya Fapuskáéknál.
XA, eljutván a Podmaniczky utca sarkán álló vonzó külsejû, riasztó belsejû akácfához, úgy dönt, bármilyen fáradt, csak elslattyog a Deák térig, hogy ott a 105-ös buszra rászállva juthasson el enyhet adó Naphegy utcai lakásáig. Aki mást szokott gondolni, az most nyugton marad, várja a sorát. Amíg XA a Deak tér felé csalinkázik, és élvezi az ambivalens magyar fõváros hajnali érdekességét, addig nekünk le kell kecmeregni magaslati helyünkrõl, honnan már egyébként is úgy lógunk le, mint egy csapat denevér, éppen hogy nem szarjuk össze a jelenlegi Magyarországot, és gyerünk, gyerünk! Nem, azért nem vagyok elbeszélõ olyan szemét, nem kell megint vissza a lyukba. Feküdjünk a meredek szélére, szembe vele, hasra, igen, jól hallottuk, hasra, szembe! Nagyon jó. Fogjuk meg a bokánkat, és jó erõteljesen homorítsunk, elõre-hátra hintázzunk megfeszített hasunkon és mellkasunkon! Ugye, milyen jó, hogy a halászlét szkippeltük? Ilyenkor lehet, hogy visszabuggyanna… Csússzunk elõre, úgy, hogy testünket a meredély határvonala szinte középen messe – mintha majd hogy le nem esnénk, úgy van! Csússzunk, csússzunk, ne lazsáljunk! És most, hogy már csak egy-két milliméter választ el minket a lezúgástól – erõteljesen hintázzunk elõre!
Hát persze, hogy leesünk – ez a lényeg! Ne vicceljünk már – csak nem paráztunk be? Nem lesz semmi baj, csak gördüljünk már! Jó, aki akarja, becsukhatja a szemét, de nem érdemes. Csak a bokánkat el ne engedjük!
Na, végre!
Ugye milyen király? Mi meg itt parázgattunk…
A könnyû oldalszél balra, Magyarország jelenvalósága fölé sodor minket, s, mint egy negyedgrammos hópihébe, belénk kap: hol feljebb, hol lejjebb szállingózunk. A most már a messzeségben elterülõ jobb oldali múltból csak függõleges, szikrázó erõvonalak látszanak, míg alattunk a jelen pillanat totalitása bontakozik ki. Nem is tudjuk, hogy a magasságtól vagy az alul, csillagalakban kibomló jelen idõtõl álljon-e el inkább lélegzetünk. És mi még a haláltól féltünk egy irodalmi könyv lapjain! Hát nem nevetséges ez, látva az egyre sûrûbb, egyre nagyobb számú csápokban kibontakozó csillagidõt?! Hiába: ez – hogy bármilyen világot létrehozhatunk, ami a nyelv valóságába belefér – az irodalom kétségtelen elsõbbségét bizonyítja a férges valóság felett, mely utóbbit a halálrágta iménti akácfa jól szimbolizálja. Micsoda minõségi különbség a friss szellõ mélységében kialakuló, egyre cakkosabb és differenciáltabb határvonalú mostani teljesség a Podmaniczky utca sarkán rejtetten és iunottan haldokló növényhez képest!
Nézzük azokat a fehér, robbanásszerû felvillanásokat, melyek az egyik pillanatban mintha az egész világot akarnák elemészteni, a másik pillanatban meg nyom nélkül eltûnnek! Ezek a felvillanások a tér–idõ kontinuum változásának a bizonyítékai: ahogyan a tér meg az idõ kis adagokban tovább vonul, óriási energiák alakulnak át, s ez a jelenség bizonyos nézõpontból robbanássorozatnak és valóságelenyészésnek tûnik. S mi most épp ebben a nézõpontban vagyunk. Látjuk, hogy válnak el egymástól az elválaszthatatlanok, látjuk, hogy bomlik részekre a bomlaszthatatlan egység. Igaz, hogy ehhez a bokánkat kell fognunk már percek óta, de hát nem éri-e meg ez az új nézõpont a szokatlan testtartást?
Most már gyorsan közeledünk Budapesthez, a torzított ötágú fõváros határai elmosódnak a horizonton. Ne csináljunk semmit, a szellõ a megfelelõ helyre kormányoz. Látjuk már a Budai Várat, ugye? Nézzük csak a 105-ös buszt, mely épp kibukkan az Alagútból! Ott az most feljebb megy, s mindjárt kiszáll belõle XA, hogy felbattyogjon Naphegy utcai lakásába, de mi ezt már nem láthatjuk, mert a szellõ óvatosságból a Tabán egyik lejtõs, széles részéhez, az ötvenhatos emlékmû alá visz minket, és… most!
Bukfencezzünk! Egyet! Kettõt! Most tárjuk ki karjaink! Lábaink szét! Nagyon jó. Maradjunk így! Itt jó is lesz. Összedõlünk egy félórára.